Szolnok illetékbélyegei

Írta: Nagy József,  Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének megyei elnöke,
Szolnok város illetékbélyegei című kötet szerzője

Forrás: Vasárnap (1992.01.05.): 14.

Egyes városok régen is adtak ki többnyire címerekkel díszített bélyegeket, amelyek magán, majd később hivatalos jellegűek voltak, de ezek levelek és egyéb postai küldemények bérmentesítésére szolgáltak.

A XVIII. században a fejlett iparral és kereskedelemmel rendelkező német városok (Hamburg, Köln, Nürnberg stb.) saját használatukra futárpostát létesítettek, amelyek csak hamar egymással és más városok, majd államok postáival tartottak fel kapcsolatot. Magyarországon a küldöncposta elődei voltak az észak-magyarországi városok által és a Taxis család által fenntartott posták. A Vág-völgyén át Kassáig és onnan Sárospatak, Tasnádon, Zilahon, Kolozsváron át Nagyszebenig volt postajárat, amelyet fenntartójáról városi postának neveztek.

Ezzel szemben az általunk ismert városi bélyegek nem erre a célra készültek. Hazánk ban az 1886. évi XXII. tc. a magyar városok és községek részére engedélyezte a különféle illetékek levonására szolgáló bélyegek kiadását, így sok város adott ki ilyen bélyegeket, melyekkel az illetékköteles beadványok díját kellett leróni. Nem állami illetékről van tehát szó, ez kizárólag a városokra vonatkozott.

A beadványok túlnyomó része ilyen illeték alá esett és csak a szociális vagy kulturális célokat szolgáló kérvények mentesültek ez alól. Ezek szabályrendeletben voltak kiadva. Az első világháborút megelőző években minden bizonyítvány kiállításáért egy koronát ka pott a jegyző. Az ismertebb és népszerűbb fogalmazóhoz természetesen többen fordul tak, így ezeknek több mellékjövedelme is volt. A város vezetői először új ügykör beosztással igyekeztek segíteni a bajon, de az egyenlőtlen ségek ezzel sem szűntek meg. Később a felek kel fizettették be az illetékdíjat, de ez az ügy felek valóságos tortúráját jelentette. Ezt a kö zönségre sérelmes helyzetet szüntette meg a Magyar Városok Országos Kongresszusának az a döntése, melyben kimondja, hogy a váro sok városi illetéket szedhetnek, aminek levo nására a városi bélyegek szolgálnak.

Az első világháború és a tanácsköztársaság bukása után sok-sok feladat megoldása várt a város közgazdaságára. így az uralkodó jog rendszerhelyreállítása, a közigazgatás működésének biztosítása, az elemi életfeltételek biztosítása. Alexander Imre, aki 1919. szeptember 6-tól helyettes alispán volt, majd a megye alispánja lett, kapta a megbízást, hogy helyreállítsa a város közigazgatás szervezetét és adminisztrációját. így került sor a városi bélyegek kiadására 1920. szeptember 18-tól.

Szolnoki bélyeg - Darabont.hu

Első alkalommal két bélyeg jelent meg 5 és 10 koronás értékben. A bélyeget a város címere díszíti, felül „Szolnok vt. város" szöveggel, még alul „Bélyegdíja" szó, középen pedig az értékjegy alatta a „Korona" szó. A bélyegeket az egri nyomda készítette fehér és narancs színben 25 darabot tartalmazó ívekben.

Az els világháború okozta gazdasági helyzet miatt már 1916-ban megkezdődött az infláció, amely 1920-tól 1926-ig hallatlan mértékben bontakozott ki és csak 1926-ban az új peng rendszer bevezetésévelszűnt meg. Ez idő alatt egy távolsági levél díja 1916-ban 15 fillérről 1922-ben már 5 koronára, 1923-ban 350 koronára és 1925. január 1-től már 200 koronára emelkedett, majd 1926. január 1-től 16 fillér lett.

Szolnoki bélyeg - Darabont.hu

A kibontakozó infláció szükségessé tette, hogy az 1920-ban kiadott két értéket, magasabb címlet értékekkel egészítsék ki 1922/23-ban további 5, 20, 50, 100 koronás, majd 1923-24-ben 200, 500, 1000, 2000, 5000 és 10.000 koronás értékek jelentek meg. Ez utóbbi bélyegekre már az új értékeket nyomdai úton felülnyomták.

Amikor 1925. január 1-től egy levél díja 1920. évhez viszonyítva 3.300 szoros volt, ebből is következtethető, hogy az élet minden területén milyen infláció és ennek következtében milyen életkörülmények alakulhattak ki. Ez a körülmény a város életében is érzékelhető volt. Jelentősen lelassultak a beruházások, az építkezések. A munkalehetőségek egyre csökkentek, a kereseti lehetőségek esetenként a minimális ellátottságot sem fedezték.

így 1925. január 1-től további felülnyomott városi illetékbélyegek kiadása vált szükségessé. A korábbi bélyegeket átértékelték úgy, hogy a régi értékjelzést fekete négyszöggel nyomdai úton elfedték és felette nyomták rá az új értékeket. Tizennégy érték felülnyomás történt 1.000 koronástól 100.000 koronás értékig.

A városi illetékbélyeg kiadásával egyszerűbbé és a közönség részére is gyorsabbá tették az illetékek levonásának lehetőségét, míg a befolyt pénzből lehetővé vált a városi érdekelt jegyzők, tisztviselők díjazása is.

Címke: , , , ,

Szolnok közelmúltjából

Irta: Kner Izidor (1860-1936) könyvkötő és nyomdász
Másodközlésben megjelent: Vasárnap (1991.10.06.)

A „közelmúlt" a 19. sz. második felét jelenti, amikor Kner Izidor - a világhír gyomai nyomda megalapítója - Szolnokon a Molnár u. sarkán lév könyvkötőnél inaskodott, s megismerhette a szabadságharc utáni szolnoki élet mindennapjait.

Szerencsés fekvése, hatalmas, olcsó vízi útja arra predesztinálta az ötvenhárom nagy községből álló vármegye egyetlen igazi városát, hogy Drezdává fejlődjék. Ennek sok minden kellékét kínálva kínálta jó sorsa, de el-elszalasztották üstökön ragadni.

A pest-cegléd-szolnoki vasútvonal 1847. szeptember 1-jén nyílt meg, míg Szeged csak 1854-ben került összeköttetésbe Pesttel. Az aradi vonalat pedig 1858-ban építették ki.

A közbeeső idő képét ma is meg lehetne talán festeni és nagyon érdemes is lenne.

Ösmertem még embereket, akik abból éltek, hogy minden foglalkozás nyersanyagát, kész áruját összeírták és közvetítették. Szolnokon tengelyig, onnét vasúton utazva értek a fővárosba: megfelelő jutalékért.

A most már kiveszőben levő hajcsárság Szolnokig terelte a vásárra szánt lábasjószágokat; de óriási zóna hivatalos ügyben utazóinak forspontjai is Szolnokig előfogatoztak, minden más ügyes-bajos embertársaikkal egyetemben. A szekerek, kocsik, hintók nagyobb része meg is várta pasasirjainak Pestről visszatértét.

Még a[z ezernyolcszáz]hetvenes esztendőkben is a Tisza-part menti vizén mér földre nyúló tutaj-raj váltogatta egymást, óriási fatönköket szállít va a fűrészgyáraknak, ahol épü let-, bútor és szerszámfának, hordók fenekének és dongájának dolgozták fel: hatalmas fakeres kedelmi gócponttá tevén a várost. Tűzifával is rakva voltak a fatelepek, de ezt már a legolcsóbb úton hozták le az erdőből; rucalábként szabadon úsztatva Máramarosból - Beregből Szolnokig, ahol a nagy fahíd mentén kifeszített kötelek állították meg az úszó fatörzseket útjokban.

És pont. Semmi más nagy vállalkozás nem létesült.

Majdnem minden ipari szakmának voltak jeles mívelői, de egy sem törekedett nagyobb tér hódításra, minthogy járták a közeli országos vásárokat, egy kis heti lózung végett. A kereskedelem sem volt különb. Két nagyobb üzlet volt a városban. Az Üsztreicheré, kitől a fuvarosok piacok alkalmával, meg a gazdasági termények befuvarozásánál és fa anyagok szerte szállításakor cukrot, meg sót, meg miegyéb apró ságot vittek községeikbe, mert otthon drágábban kapták.

A másik bolt a „Fekete Medve" volt. Ez, kiválóbb árujával, a helyi úribb közönség bevásárló helyévé fejlődött.

Megírom, hogy 1876-ban bajba keveredett. Monspart sietve szerezte meg az elhunyt Deák Ferenc életnagyságú, olaj mellképet és úgy helyezte irodája falára, hogy az minden üzletbe belépőnek szemébe tűnjön. Csakhamar morajlás keletkezett körülötte és sokan bojkottálták a „hazaáruló" kereskedőt.

A városhoz viszonyítottan csekély jelentőség volt a hetivásárja is. A mindennapi piacon pedig pár gyümölcsöskofa, péksüteményárus, mézeskalácsos ülte körül a Hősök hatalmas gúlájának lépcsőfokait.

Sóhivatala is emelte Szolnokot, de úgy ez, mint a vasúti javítóműhelye csak néhány napszámos és egy kis csapat munkás foglalkoztatását jelentette.

A két év előtti kiállítás meg mutatta, hogy ötven esztendő alatt mit fejlődött Szolnok kis- és gyáripara, s ha ezt lebecsülni nem is szabad, helyén való rámutatni, hogy a világégés előtt Nagyvárad vezetett az Alföld városai között minden téren az előre törtetésben.

Hogy Szolnok mai helyzetét, nagyvárosiasságát mégis kellőkép értékelhesse a mai nemzedék, megrajzolom hat évtized előtti képét.

A vasút-utca városi torkolatánál, a templom felé nyúló Molnár utcai sarkán félfedeles kovácsműhely dísztelenkedett s a gyalogjáró mellé kidobott, reparálandó fiakker esztendőkön át pihent ott. Lecsapott ernyője alatt helyezték el a cseretárgyaikat az inasgyerekek: betyárbecsülettel nem nyúlva egymáséhoz. Onnét kotorásztam el magam is azon parókát, bajuszt, szakállt, mit egy borbély segéd készített azon megírandó színdarabomhoz, melynek cím szerepét magamnak szántam.

A vásártéren levő bekerített nagy telek a gyepmester lerakodó helye volt s a kis épület rajta a sintér rezidenciája.

A városszéli kis korcsmától a vasúti - még kisebb - vendéglőig egyetlen földszintes hajlék volt: a puszta telken lévő „Tündérkert". Az uri muri-találkahely.

A hosszú utca másik oldalán szőlőskertek voltak s egyetlen úri, szép, rendes épület árvult rajta. A város másik vége, a nagy híd felőli is csodásán épült ki félévszázad alatt.

Egyetlen parkját, a Scheftsik kertet, pár fa ékesítette, középütt pedig a nyári színkör faépülete állt, előtte kis, kétajtós bódéval, kettő zérós felírással. A gyalogjáróra esett s a léces kerítésen szabadon szemlélhették a járókelők. Ugyanazon a kis udvaron volt a roppantul primitív gőzfürdő is.

A népviselet tradícióját a szép tenyeres-talpas cselédlányok tartották fenn: a jász-kun községekből verbuválódott hajadonok, kik válravetettrocskáikkal mindig ki csípve jártak a Tiszára.

Megyeszékhellyé 1876-ban lett Szolnok, s bár nagy ünnepséget csaptak az örömére, igen kicsit változtatott ez a város képén. Furcsa, hogy sem Jászberénynél, sem Szolnoknál egy szó sincs erről a nagy eseményről egyetlen lexikonban sem s amikor ennek hitelességét kerestem: sehol adat ra nem akadtam.

Ugyanazon esztendőben még nagyobb szenzációja akadt a városnak. A gyepmester udvarán, teljes nyilvánossággal akasztották fel az öcsödi postáskordély kocsisának két rablógyilkosát. Hogy az elrettent példa mennyit ér, ím itt a bizonysága:

Elunván az inaskodást, pár hó val a kivégzés után szökve hagytam ott Szolnokot, loholva igyekezvén a vasúthoz. Közvilágításról szó sem volt s a vaksötét téli estén dübörg lépéssel rohant irányomba valaki. Amikor összeértünk, rámvillogtatta tolvajlámpáját, meg jobb kezében magasra tartott, hatalmas, friss köszörülésű konyhakését. Aztán gúnyos megvetéssel végignézett és a faképnél hagyott.

A hosszúra tervezett inaskodás fejében gazdám ruházott és ez mentette meg életemet.

Három évtizeddel később állami refakciákat és egyéb értékes kedvezményeket jártam ki Szolnokon létesítendő olyan papírgyárnak, amely famentes áru elő állítására volt kontemplálva s amelynél cégem nem akart mást elérni, mint hogy kiszorítsa legalább egy részét az akkor majd nem egészben behozott jobb külföldi fehér papíroknak.

Minden ment szépen, mind annak a megállapításáig, hogy a Tisza mindig zavaros vize nem alkalmas papírgyártásra. Szüretés esetén pedig nem vehette volna fel a versenyt még a kisméret poprádi, vagy péterfalvai papír gyárakkal sem, amelyeknek arasznyi folyóvizeit hajtóerőnek is kihasználták. Ez a két gyár is kedvünkért rendezkedett be famentes papírok gyártására.

Ma az egész művelt világ az elszegényedettség korszakát éli. Soká fogja nyögni, holott ennek elmúlta előtt nagy vállalkozások, alapítások nem létesülhetnek. De hogy Szolnokot még hatalmas gyárvárossá fogja tenni a Tisza, az bizonyos, mert csak az örökbéke és az idő kérdése, hogy vízijárművek országútjává váljék.

Címke: , , , ,

Petőfi Sándor és Klapka György

Petőfi Sándor 1849 tavaszán Debrecenből Pestre utazva érintte Szolnokot. 

165. PETŐFI KLAPKA GYÖRGYHÖZ

Szolnok, Május 8-án, 1849.

Hadügyminiszter úr!

Ön 1) nem tartotta elegendőnek az én becsületszavamat bizonyos dologban; ön 2) föltette felőlem, hogy kineveztetés nélkül viselem az őrnagyi ruhát; ön 3) csak orvosi bizonyitvány mellett akart szabadságra bocsájtani, s ön 4) megtiltotta, hogy ne irjak; mindez röviden ennyi: 1) Petőfi nem becsületes ember, 2) Petőfi szemtelen s hiu világcsaló, 3) Petőfi rossz hazafi, mert távozik a csatatérről s betegséget hazud, 4) ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a Nemzetnek a Habsburgok, kik azt előleges cenzúra alá vetették. Uram! Ezek olyan dolgok, amelyekért békés időben személyes elégtételre hivtam volna s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök; most azonban, miután nem magunkkal, hanem az ellenséggel kell küzdenünk, választottam a második utat, melyre hazafiságom ösztönzött, némán, szerényen otthagytam azon hadsereget, melynek minisztere nem hisz saját tiszteinek becsületszavában, holott pedig az elfogott schwarzgelb tisztek becsületszava is érvényes. Ez eddig rendén van: de itt vége nem lehet a dolognak, ha a közvélemény előtt magamat tönkretenni nem akarom, s ez nem szándékom, mert nekem szebb nevem van, hogysem azt 324 csak úgy könnyedén sárba hagyjam dobni. Hát én most hallgatok, a lemondásomról csak a kósza, ferde hírek által értesített közönség reám - az igazat nem tudva - kígyót-békát fog hányni; hogy tehát ez ne történhessék, nekem meg kell írni a magam igazolása végett, egész találkozásomat és beszélgetésemet önnel, s ha megírom, igen élesen fogom megírni, mert az én tollam oly éles, mint akármelyik kard a hadseregben, és ha ezt teszem, én istenemre mondom, nem tudom, mi következése lesz, de ha legkisebb lesz is, lesz annyi, hogy ön elveszti a magyar nemzet előtt minden igényét a humánus és illedelmes ember címre. Én ezt nem felhevülve, hanem nyugodt megfontolás után írom, s ha ön magába száll, át fogja látni, hogy úgy lesz. Énnekem írnom, nyilatkoznom kell okvetetlen a közönség előtt. Egy esztendeje múlt, mióta a nemzet teherhordó napszámosa vagyok, mióta mindennapi kenyeremet, boldogságomat, családomat és mindenemet feláldoztam a hazának, s egy esztendő óta áldozataim jutalma folytonosan csak a legégbekiáltóbb méltatlanság, egy esztendeje, hogy lábbal tiporják az én büszke és méltán büszke fejemet. Tűrtem eddig a haza javáért, de tovább tűrni minden emberi erőm összeszedése mellett sem vagyok képes; szólnom kell, szólni fogok, megbántott lelkem minden keserűségével s lángjával, s ha kortársaim nem hallgatnak meg, fölállok a história tribünjére s onnan kiáltom le vádaimat az igazságos utókor fülébe. Akarja ön ezt? Ha igen, úgy jól van, ha nem akarja, van egy mód reá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek: iktassa ön a „Közlöny”-be őrnaggyá kineveztetésemet, küldje meg a kineveztetési diplomát s szabadságra menetelem engedélyét, mert fölbomlott egészségem miatt egy ideig semmi esetre nem tehetek szolgálatot, ha végképp elpusztulni nem akarok. Minden ember, még azok is, kikkel oly összeütközésbe jöttem, mint önnel, lesznek oly méltányosak irántam, hogy az őrnagyságróli lemondásom visszaadását nem azért kivánom, hogy ismét őrnagy legyek, mert amily kevéssé vágytam erre, oly könnyen nélkülözöm; ezen kivánságom oka egyedül az, hogy ha ön ezt teljesíti, nékem erkölcsi elégtételt fog adni: mert ez annyi lesz, hogy irántami - kiméletesen szólva is - igen-igen kemény szavait visszavonja ön. Ez esetben a hozzám szóló iratokat kezeimbe juttatni Irányi Dániel pesti kormánybiztos által kérem, ellenkező esetben a másik útra fogom magam kényszerítve látni.

Hadügyminiszter úrnak alázatos szolgája

Petőfi Sándor m. k.

 

Címke: , , , ,

Képpel írt várostörténet – 2019.08.31.

Szeretettel várunk minden érdeklődőt 2019. augusztus 31-én szombaton a Verseghy Ferenc Könyvtár standján felállított gyűjtőpontunknál. Örömmel várjuk a város történetével kapcsolatos dokumentumokat. Ossze meg velünk emlékeit!

Címke: , ,

Képpel írt várostörténet – a kulisszák mögött

Köszönjük, hogy megtisztelnek bizalmukkal és hónapról hónapra megkeresnek bennünket. Köszönjük, hogy megosztják velünk emlékeiket. A beszkennelt fényképeket munkatársaink folyamatosan adják közre a Verseghy Könyvtár fotótárában és a Szolnok Anno oldalán.

Akit érdekel Szolnok történelme, térjen vissza honlapunkra, mert újabb kincsekkel gazdagodunk a felajánlásoknak köszönhetően.

 A közreadott képek gyűjteménye megtekinthető a Verseghy Ferenc Könyvtár Fotótárában.

Címke: , ,

Jászkürt

A legősibb hangszerek egyike a kürt. Az ősember is készített elejtett zsákmányállatok szarvaiból, vagy más üreges tárgyakból kürtszerű eszközt. Az emberek életmódja, szertartásai az idők során sokat változtak, de a kürtök használatának lényegisége hosszú évezredeken keresztül megőrződött. A lovas népeknek valószínűleg többféle, különböző célt szolgáló jelzőkürtje volt.

Közülük általában a harci kürtök azok, amelyek meglétéről írásos forrásaink vannak. Ezek könnyen kezelhető "kézi használatú" hangszerek voltak, melyeket a könnyűlovas harcmodor keretei között a hadmozdulatok irányítása céljából szólaltattak meg. Különbséget kell tenni a "valódi" harci, és egyéb jelzőkürtök, valamint az ezekből hosszú fejlődési folyamat eredményeképpen létrejött különleges használati tárgyak, a rhytonok, és a két kategória közti, átmenti jellegű eszközök között.

Ez utóbbiak közé tartozik a jászberényi Jász Múzeum féltve őrzött ereklyéje a "Lehel-kürtje" vagy "Jászkürt". A Jászberényben őrzött kürt, dúsan faragott elefántcsont kürt - szaknyelven olifant - leginkább a szarutülökhöz hasonló alakot mutat, s így végeredményben az ősi formát követi. A Lehel-kürt középvonalában mért hosszúsága 46,8cm. A kürt nyílása nem tökéletesen kör alakú, kis mértékben ovális. Szájának nyílása 10,2cm, keskenyebb végén 2cm átmérőjű. Az általánosan elfogadott vélemények szerint a kürt a X. század közepe táján készült. A tudósok véleménye megoszlik a kürt használata felől. Egyesek jelző hangszernek tartják, mely a bizánci kultúrkörből származik, és Lehel, mint fő jeladó viselhette. Mások szerint a kürt egy magas rangú személynek hatalmi jelvénye volt, mely rituális ivóedényként - rhytonként - szolgálta tulajdonosát. A "Lehel-kürtnek" a különleges alkalmakkor ivókürtként való használatáról az 1700-as évek végétől több írásos forrás emlékezik meg. A bort a kürt öblébe szorított, ezüstözött arany pohárba öntötték, és úgy köszöntötték egymásra. Ez a pohár is a Jász Múzeumban található.

A kürt valóban megszólaltatható hangszer, 4-5 hang biztonságosan megszólal rajta, alaphangja: fisz. De harci kürtként aligha készült volna ilyen nemes anyagból, ilyen díszes faragványokkal. És hogy megfelelő hangerőt és hangterjedelmet biztosítson a használathoz mindenképpen nagyobbnak, hosszabbnak kellett volna lennie. Ipolyi Arnold 1854-ben írt a "Lehel-kürtről", jelzőkürtnek tartotta, ugyanakkor összekapcsolta mint rituális eszközt (méltóságjelvényt és ivókürtöt) a magyar hitvilággal és hiedelemvilággal. Utalt a Képes krónikából ismert Árpád által végzett ősi szertartásra: a kürtből való ivás egyfajta olyan áldozat, mely az összetartozás kötelékét erősíti. Az ivó-szertartás a pusztai népek egyik legrégebbi rítusa, melynek eredete a rhytonnal végzett szkíta vérszerződéshez vezet el. A "hivatalos" vélemények egybehangzó állítása szerint a jászberényi kürtnek egyáltalán nincs köze Lehel vezérhez. Egyesek szerint Molnár Ferenc, jászkun kapitány nevezte el tévesen "Lehel-kürtnek" e tárgyat 1788-ban. A tévedés oka valószínűleg a kürt peremén lévő csorba, amit a monda alapján a német császárra mért csapásnak tulajdonított.

A mai napig nem derült ki, hogy a kürt mióta van a Jászságban. Az azonban bizonyos, hogy emberemlékezet óta a jászok egységének jelképe. A "Lehel-kürt" faragványai egy ősi jelképrendszer szervesen összefüggő részletei, szinte képregényként tárulnak elénk. Faragványai közül például a pávák, a tulipánná alakult végtelen csomó a magyar díszítőművészetben megtalálhatók. A madaras szarvas megjelenik a népművészetben, az íjásszal együtt a magyar nép eredetmondájára emlékeztet, ahogy a turul a másik regére. A "griffmadarak" népmeséink csodaállatai, viszont a kentaurok ismeretlenek a magyar népi ábrázolásban. Lél-Lehel és a kürt, illetve a "kürtösség" fogalma összetartozik, hisz Lehel vezér neve a "lélek", "lélegzik" szavunkkal egy tőről fakad. Lehel tehát nem véletlenül kapta a nevét, hisz a krónikák is mindig "kürtös" melléknévvel illetik. Valamint Kürt nevű falvaink nagy része, Kürt nevű törzsünk területén, Lehel egykori birtokain vannak. A tudományos kutatások adatai szerint Lehel vezér méltóságjelvénye valóban kürt volt, de arra nincs határozott bizonyíték, hogy épp e jászberényi kürt volt az - de lehetett. A kürt, a sok stíluselemet ötvöző, az egymással rokon lovas népek műveltségét tükrözi, jogos örökségként a magyarság egy magas rangú családjának birtokában lehetett. Így juthatott akár Lél kezébe, vagy - mint kürtös vezér - megőrzésébe. A jelképek egészét, vagy zömét nem láthatta idegennek. Nem lehetséges, hogy egy bizánci jelzőkürt legyen, hanem ősi nemzeti ereklye, melynek, ha a mondához nem is, de magához Lél vezérhez köze lehetett.

A Lehel-monda

A monda szerint a fogságba esett Lél és Bulcsú vezér. Elvitték őket a császár elé. S midőn a császár kérdezte őket, hogy miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez, így szóltak: "Mi a nagy isten bosszúja vagyunk, akiket rátok ostorul bocsátott! Ha titeket üldözni megszűnünk, akkor a ti kezetekbe esünk és elveszünk!" A császár erre azt mondta: "Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok!" Mire Lél így szólott: "Hozzák elő kürtömet, előbb hadd fújjam meg, s aztán majd megfelelek neked!" Amint kürtjét előhozták, a császárhoz közeledett, s midőn a kürtöt meg akarta volna fújni, azt mondják, azzal oly erősen sújtotta fejbe a császárt, hogy az egy csapásra szörnyethalt. És mondta néki: "Te előttem fogsz menni, s engem szolgálsz majd a másvilágon!" - Mert a szittyák hite, hogy akit az életben megölnek, az a másvilágon nekik szolgálni tartozik. - S rögtön megfogták és Regensburgban felakasztották őket. Az évszázadokig ismeretlen helyen rejtőző, egykoron Jászkürtnek nevezett ereklye a 17-18. században még a jászberényi Nagytemplom falán függött, a 19. századtól a Városházán őrizték, 1874-ben bízták mai gazdájára. A kürt, melyet csak a 17. századtól kapcsoltak Lehel vezér közismert mondájához, ma is a Jászság és a jászok összetartozásának megtestesítője. A Jászkürtöt a jászkapitányok és jászkun főkapitányok ünnepi alkalmakon méltóságjelvényként oldalukon, vagy vállukon viselték. Hosszú ideig tartotta magát az a nézet, hogy a kürtöt utoljára Lehel vezér volt képes megfújni. 1953-ban azonban a dévaványai Kádár Ferenc, a Népművészet Mestere megszólaltatta a nevezetes ereklyét. A Magyar Rádió felvételét akkor Gyalog Rózsa készítette, s a muzeális értékű hanganyagot "A Jászságért" Alapítvány tette hozzáférhetővé CD-n és hangkazettán. Csajághy György: A "Lehel-kürt" (Budapest, 2005) kötete alapján összeállította Szeifertné Balázs Ildikó

Címke: , ,

Népzenénk

Mitől lesz népzene a népzene? Attól, hogy szerzője ismeretlen, a dallamok a népi alkotók szívéből, fejéből tudatos előkészítés nélkül, spontán születnek meg. A dallam és szöveg egy időben születik, az élő dallamok leíratlanul hallás után terjednek, ezalatt állandóan változnak, de ez a változás, alakulás nem árt a dallamoknak, hanem ellenkezőleg, gazdagítja, szebbé, érdekesebbé teszi őket. Az éneklő személy olyannal gazdagítja, ami őrá vagy tájára, vidékére jellemző. A változás a népdal életformája.
A magyar népzenére általánosan jellemző, hogy az egymás mellett élő népcsoportok saját stílusai hatottak egymásra. Ám nemcsak a különböző népzenék alakították egymást, hanem a változó korok és idők műzenéi is hatottak a népzenére és viszont.
Bartók határozta meg az Alföldet önálló zenei dialektusterületként, a másik négy dialektusterület mellett (Dunántúl, Felvidék, Erdély). Ismerkedjünk meg az alföldi népzene jellegzetességeivel, alakulásának társadalmi hátterével! A török kiűzetése után az Alföld településszerkezete úgy változott, hogy a lakatlan részekre idegen és magyar telepesek költöztek. Így az Alföld "népi kultúrája olyanná vált, mint egy tarka mozaik, egymás közelében, vagy éppen egymás mellett egészen ellentétes színeket látunk."


Megyénkre is legalább két népcsoport, a jászok és a kunok hagyományai a jellemzőek.
Az Alföld és a vele szomszédos dunántúli területek a középkor vége óta a gazdasági és társadalmi fejlődés élén jártak, ennek tulajdonítható az az újító és vezető szerep, amit zenei és népköltészeti hagyományokban megállapíthatunk. Innen terjedt el az új népdalstílus hiszen ezek a területek hagyták el leghamarabb és legnagyobb mértékben a régi dalokat és a régi előadói stílust. A régi hagyományok kipusztulása a 18. század végén kezdődhetett. Bartók és Kodály gyűjtőútjain az új stílust annak kezdeti virágzásában találta itt.
A népköltészet valójában akkor él igazi életet, ha állandó mozgásban, alakulásban van, követni tudja a társadalmi igényeket, s ez az oka a különböző variációk keletkezésének is.
A klasszikusnak számító hagyományozódási alkalmak (fonó, fosztó, egyéb társas munka) megyénk jó részén már a múlt század 20-as éveire megszűntek. Az új lehetőségek között említhető a legények kocsmázása és a leánybandák. És éppen ez engedett széles terepet a cigánybandák repertoárja miatt a magyarnótás ízlésű betyárnótáknak, operettes daloknak is.
Megyénkben már a 18. század második felében jelentős szerepe volt a családi jellegű vagy rokoni-baráti összejöveteleknek névnapok, keresztelők, lakodalmak, disznótorok és szüret alkalmával. Ezek az alkalmak a hagyományozódás legerősebb alkalmai. A mezővárosi jellegű, tagoltabb társadalmú településeken tekint nagyobb múltra vissza a különböző köri, testületi, egyleti rendezvények éneklési alkalma. Ezekben azonos társadalmi, foglalkozási vagy korcsoporthoz tarozó emberek (főként férfiak) jöttek össze, időről időre mulatságokat, bálokat rendeztek. Ezek a rendezvények kedveztek a ballada és história éneklésének.

 


Míg az egyszerű lírai dalt nótás kedvű, énekelni tudó vagy csak szerető ember egyedül is énekelheti odahaza vagy könnyebb munka közben társtalanul, esetleg kocsmában pár deci bor és zenekíséret mellett, addig a balladákat, históriákat nem. Az epikus éneket ugyanis mindig egyénileg adják elő, bemutatásuk produkciónak, különleges teljesítménynek számít. Ezért nem is adhatja elő bárki, csakis jó hangú, jó előadói képességekkel rendelkező egyén. Szükséges tehát hozzá egyfelől az előadó, másfelől a közösség és a közösségi alkalom, amely lehetővé teszi a bemutatást.
A paraszti társadalom legfelső, de még hagyományosan élő rétegét megyénkben a nagyobb gazdák és részben iparosok jelentették. Ők a "mulatós kótájú" énekeket kedvelték, olyanokat, amelyeket bálokon cigányzene kísérettel is előadhattak, énekelhettek. A summások mozgó munkacsapatait számos hatás érte, s ezek voltak a legbefogadóbbak a históriák iránt. Ők messze estek a cselédekkel, dohányosokkal együtt attól a csoporttól, amely az urak felől közvetítette a magyarnótás ízlést. Erősebben őrizték a hagyományt, frissíteni pedig a vásári históriákból és más vidékek dalaiból frissítették anyagukat.
A kettő között elhelyezkedő középparaszti réteg a klasszikus hagyományozódási lehetőségek megszűnte után családilag, s főként alkalmilag talált lehetőséget az éneklésre. Őket kétirányú hatás is érte, ezért a legvegyesebb és leghatározatlanabb az ő ízlésük. A családi események régi, családban hagyományozódó balladákat is életben tartottak, másfelől a legénykori kocsmázások miatt jelentős arányú volt náluk a mulatós, betyáros magyar nóta. Amíg korábban a falunak ez a középrétege volt a legelevenebb kultúra az egész Alföldön, ez a réteg határozta meg a falu arculatát, addig a 20. században a rétegi életforma átalakulásával pontosan ők veszítették el a kultúrát éltető közösségi alkalmakat. A kisparaszti birtok állandó, reggeltől estig tartó munkája nem engedte, hogy ez a réteg olyan fokon hagyományozza tovább értékeit, mint a többi csoport. Társadalmuk egymással kevéssé érintkező családi csoportosulásokra hullt szét. Bár a gazdálkodásra, a paraszti életformára vonatkozóan gazdag a gyűjtemény, a balladagyűjtés során alig akad adat.
A dalok tárgyi szempontból főleg a régi pásztorélet emlékeit őrzik, hiszen az Alföld közepén mindenkor a legfőbb foglalkozás a pásztorkodás volt. E pásztorélet legismertebb dalai az Alföldről, a Hortobágyról szólnak, s a juhász-, csikós- és kanászdalok mellett a betyárélet dalai, balladák és alkalomhoz nem kötött lírai dalok is előfordulnak. A betyárvilág a balladaköltészet újravirágzását eredményezte, mert a 19. század elején a régi történeti balladák és rabénekek helyét egyre inkább elfoglalták a betyárvilággal foglalkozó balladák. Ennek eredménye az is, hogy a betyárballada előzményéből, a történeti balladából igen sok motívumot átvett, megőrzött.
A betyár alakja a 18-19. század fordulóján jelenik meg az irodalomban, s válik a valóságban is társadalmi problémává. A nép az igazság, szabadság harcosainak tekintette a betyárt, aki szembeszáll a fennálló hatalommal és a nép érdekeiért száll síkra. Számos történet, monda, ballada, dal örökítette meg emléküket. Megyénkben is igen sok történet él a hagyományban a betyárokról, főleg egy-egy helyi születésű virtuskodó betyárról: pl. a jászkiséri Borsos Sándorról, a jászsági Fazekas Dávidról, az országosan ismert betyárok közül pedig Bogár Imréről, Rózsa Sándorról. Megfigyelhető országosan ismert jelenség, hogy a balladába a nép saját betyárjának a nevét illeszti bele. A "Lova lába megbotlott" típusú balladát, bár általánosan Bogár Imre nevéhez kapcsolódik, Kisújszálláson Szekfű Bandi nevével éneklik.
Az új stílusú balladák másik nagy csoportját a családi eseményekhez, gyilkosságokhoz, szerencsétlenségekhez fűződő balladák alkotják. Témájukat, megformálásukat tekintve alapvetően különböznek a klasszikus balladáktól. Míg azokban nagy erők, indulatok összecsapását figyelhetjük meg, az új balladák valamilyen véletlen folytán bekövetkezett szerencsétlenséget mondanak el, és ezt helyezik előtérbe, mintegy a tragédia kiváltójának. Ilyen pl. a cséplőgépbe esett lány története (Farkas Julcsa balladája). Pápainé balladájának alapja pedig a szolnoki határban lévő Hajlati csárdában, 1859-ben történt családi gyilkosság.

 


Szolnok megyében népdalgyűjtést Bartók végzett 1907-ben és 1918-ban a Jászságban és a környékén. Jelentős számban gyűjtött népdalokat Újszászon (155 dalt), Besenyszögön, Jánoshidán és Jászberényben. Ezután nagyobb arányú gyűjtés csak 1957-62 között folyt a megyében. Az ekkor gyűjtött mintegy 2000 népdal is értékes, a hagyományokban gyökerező népzenei anyagot képvisel.

Jászkunsági gyerek vagyok című kötet felhasználásával
összeállította Szeifertné Balázs Ildikó

Címke: , , , , , , , , ,

Bistey András: Élt itt egy ember

Az ajánlót írta: Szécsi Annamária

 

Bistey András Élt itt egy ember című kötetének borítója


Ez a kisregény egy alföldi kisváros néhány napját írja le 1919 forró júliusában-augusztusában a Tanácsköztársaság utolsó és a román megszállás első napjaiban.
Ahogy történelmi tanulmányainkból is tudjuk: két világ csap össze ezekben a napokban. A feudális, úri Magyarország és a nincstelen, a háborús nélkülözésbe belefáradt-belerokkant egyszerű nép – s minderre rázúdítva egy agresszív ideológia, az orosz bolsevizmus magyar variánsa.
Zűrzavaros időszak ez, amiben nagyon nehéz meglelni a helyes utat, nagyon nehéz helytállni úgy, hogy az ember ember maradjon. Valójában itt mindenki a túlélésre játszik, de azt is érzékelik, hogy ez csaknem a lehetetlen határa, mert a szembenálló felek ellentétesen ítélik meg a helyzeteket. Ahogy az egyik szereplő vélekedik: „Megordasodott a világ. Vissza kellene szoktatni a jóra, de puskával, akasztófával nem lehet.”Míg egy másik: „Ki hitte volna, hogy ennyi vadság, kegyetlenség halmozódott föl az emberekben?”
Az idealista, a realista, a bosszúálló, a zavarosban halászó: archetípusok krízisidőszakban. Mindannyival találkozunk a mű folyamán, s mindeközben a túlélés akarása és reménye az, ami a legerősebb.
Tudjuk, hogy az idealista szükségszerűen elbukik. Az ő esetében a túlélés gyengébb a hitnél; élete utolsó percéig hitt abban, hogy a Jó szándéka, akarása mindennél fontosabb.
Bistey András arra tanít bennünket, hogy érdemes visszapillantani a krízishelyzetekre, érdemes megállni és elgondolkodni, érdemes mindent megtenni, hogy ne ordasodjon meg a világ.

Címke: ,

Szent István-kultusz: szobrok

 

Címke:

Augusztus 20.

István megkoronázásával 1000 és 1001. fordulóján megalakult a keresztény magyar állam. Az egyházmegyék alapításával szervezte meg a hazai keresztény egyházat. A mai szolnoki Vártemplom helyén állott középkori plébániát István király alapította.
Ő építette kis a vármegyék és a várispánságok rendszerét. Bár Szolnok megyét a források csak a 12. században említik először, az tudható, hogy térségünkben több királyi birtok is volt az Árpád-házi uralkodók idején. István korából Kunhegyesen került elő ezüstpénz.

I. László magyar király 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápai engedélyével, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében I. István király ezüstládába zárt ereklyéit a székesfehérvári Bazilikában oltárra emelte. Minden év augusztus 20-án I. István király szentté avatásának napját ünnepeljük. Államalapító királyunk ünnepét Mária Terézia alapozta meg, mikor a Szent Jobbot az Angolkisasszonyok gondjaira bízta. A 19. században rendeztek először ünnepélyes körmenetet Szent István jobbjának a tiszteletére.

Az 1938-as Szent István Évnek, amelyet első szent királyunk halálának 900-ik jubileumán tartottak, az egyik csúcspontja a május végi 34. Eucharisztikus Világkongresszus, a másik az augusztus 20-i Szent István nap volt.
A kettős szentév célja az volt, hogy előkészítse a katolikus magyarság lelki megújhodását. Az egész országban minden templomban lelkigyakorlatokat tartottak, amelyeken százezrek vettek részt. Fővédnöknek a kormányzó feleségét, Purgly Magdolnát kérték fel. Maga Horthy Miklós is patrónusa lett a nemzet-állami szent-évnek.
A katolikus magyarság néphimnusza volt a Szent István királyhoz című, "Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga" kezdetű ének.
I. István király halálának 950. évfordulóján, 1988-ban ismét sor kerülhetett a Szent Jobb országjárására, 1989-től pedig ismét évről évre megtartják Szent István napján a könyörgő körmenet.

A magyar szentek iránti mély érzület mutatkozik meg abban is, hogy számos katolikus templom neve őrzi megyénkben is Szent István király nevét. A templombelsőkben pedig különböző korstílusú ábrázolásokban: freskókon, oltárképeken és szobrokon találkozhatunk az államalapító király képmásával. A kőtelki, a tiszaföldvári és az újszászi templom búcsúja augusztus 20-án van, ahol körmenetettel zárul az ünnepi mise.

Kisasszony havában - augusztusban - paraszti hagyományok inkább Szent Péter és Nagyboldogasszony napjához kötődött. Pl. zagyvarékasi - kukoricára vonatkozó terményjóslás szerint: "Ha Vasas Szent Péter napján még eső lesz, lesz kukorica, de ha még akkor se esik, gyülhet a Duna vize is, nem lesz kukorica." A Mária mennybemenetelét ünneplő egyház Nagyboldogasszony napján emlékezik arra, hogy Szent István az országot Szűz Mária oltamába ajánlotta. Tiszasason régi népszokás volt, hogy Nagyboldogasszony napja alkalmából bölcsőkoporsót faragtak, melyben Mária szalmából készített bábja feküdt. A koporsót hajnalban egy feldíszített tutajra helyezve bocsátották vízre a Tiszán.

Az aratási munkák befejeztével augusztus 20. az új kenyér ünnepe is. Több településen aratófelvonulással és aratóbállal ünnepelnek. Öcsödön és Tiszainokán e napon rendezik meg a falunapot és az elszármazottak találkozóját. Megyeszerte kulturális és gasztronómiai programok, sportversenyek, kirakodóvásárok, koncertek várják az ünneplő közönséget.

Szent István napjához kötődő ünnepi közgyűlésen hagyományosan megyei díjakkal ismerik el azok munkáját, akiket arra érdemesnek ítélt a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlése.

Több megyei településen intézmények és közterek is viselik az államalapító királyunk nevét.

Rákóczifalván azonban egy szomorú esemény is kapcsolódik ehhez a naphoz. A második világháború alatt, 1944-ben Szent István napján a szolnoki repülőteret közel 90 B-24-es amerikai bombázó támadta meg. A pontatan célzás miatt sok bomba a szomszédos Rákóczifalva terültére esett. A civil áldozatok magas számának az volt az oka, hogy az ünnepi misére a település lakó mellett többen összegyűltek a környező vidékről is.

Top