30 évvel ezelőtt …

1989. április 22. és 23. között került sor a III. Kodály Zoltán Országos és Nemzetközi Kórustalálkozóra Szolnokon.

1982-ben ünnepelte  megalakulásának 60. évfordulóját a Szolnoki Kodály Kórus. A jubileum alkalmából hagyományteremtő módon szervezték meg a Kodály Zoltánról elnevezett kórusok találkozóját.

1989-ben a honi fellépőkön kívül észt, finn és csehszlovák kórusok is felléptek a rendezvényen, amelynek védnökei Kodály Zoltánné Péczely Sarolta és Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, a Magyar Kodály Társaság elnöke voltak.

Riihimäki férfikórus a Megyeházán - T. Katona László felvétele

"...Reméltük, hogy a megszólaltatott művek elősegítik a felnövekvő nemzedék zenei nevelését, valamit pótolnak a feledést segítő hiányok ellenében. Remélem, a mai találkozó is méltó módon szolgálja majd az eredeti célokat."- mondta köszöntőjében a Szolnoki Városi Tanács képviseletében, Lengyel Boldizsár a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban.

A rendezvényt dr. Tóthpál József, a KÓTA akkori országos titkára nyitotta meg. Kiemelte Kodály Zoltánnak az európai és a magyar zenetörténetben betöltött szerepét a népzenegyűjtés, a zenekari és színpadi művein keresztül a kórusművészetig. A rendszerváltás évében pedig példaképként állította a hallgatóság elé Kodályt. Úgy fogalmazott: "új európaiságunkat ezért építhetjük
Kodály Zoltán európaiságára a zenében és az erkölcsben egyaránt. Ez Kodály igazi időszerűsége."

Szokolay Sándor a zárszót mondja - T. Katona László felvétele

A kétnapos zenei találkozó megnyitóján öt iskola: a budapesti II. kerületi, a szolnoki, a kecskeméti Kodály Zoltán Általános Iskola, a Debreceni Zeneművészeti Szakközépiskola, a Szolnoki Tiszaparti Gimnázium énekkara, valamint a Magyar Rádió Gyermekkórusa adott hangversenyt. Majd délután a hajdúszováti termelőszövetkezet, a budapesti Tungsram, az ELTE énekkara, valamint a Szolnoki Kodály Kórus és a vendégegyüttesek, a csehszlovákiai Prerovi Vokál, a finnországi Riihimákiből érkező énekkar és a Tallinn! Karnagyok Női Kara műsorát hallgathatta meg a közönség Kari Majaranta, illetve Autss Sööt vezényletével.
A következő nap Kodály Zoltán műveiből készítettek műsort a találkozó résztvevői. A rendezvény Szokolay Sándor zárszavával ér véget.

Emellett a belvárosi nagytemplomban és a városháza dísztermében is felhangzott Kodály muzsikája. A templomi hangversenyen a szolnoki szimfonikusok kísérték a kórusokat, valamint szólisták is közreműködtek, többek közözz Fülöp Attila, az operaház magánénekese.
 

Forrás:

Kodály-kórusok találkozója = Szolnok megyei Néplap (1989.04.21.): 4.

Kodály Zoltán III. Országos és Nemzetközi Kórustalálkozó = Szolnoki Közélet (1989/2): 1-4.

Szathmáry Judit: "Fényességes ez a mai nap"= Szolnok megyei Néplap (1989.04.24.): 5.

Kategória: Évfordulók Címke: , , , , , , ,

Gyümölcs utcák Szandán

A gyűjtőnapunk alkalmával Károly Imréné egykori Körte utcai kertes házukba kaptunk invitálást az 1980-as évekbe. Utazzunk vissza együtt az időben!

previous arrow
next arrow
Slider

Ha Ön is szívesen megosztaná szolnoki emlékeit, fényképeit vagy érdekes dokumentumait, keresse a Verseghy Ferenc Könyvtár munkatársait!

Kategória: Képpel írt várostörténet, Szolnok Anno Címke: , ,

Szandaszőlősi Nőklub

Köszönjük a Szandaszőlősi Nőklub vezetőjének, Cserna Józsefnének a közreadott fényképeket, amelyek az egyesületük mindennapi életébe enged bepillantást a város civil élete iránt érdeklődőknek.

previous arrow
next arrow
Slider

Ha Ön is szívesen megosztaná szolnoki emlékeit, fényképeit vagy érdekes dokumentumait, keresse a Verseghy Ferenc Könyvtár munkatársait!

Kategória: Képpel írt várostörténet, Szolnok Anno Címke: , , ,

Tabák Lajos

Írta: Mákos Judit levéltári könyvtáros
Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok megyei Levéltára

A Levéltár 2019-ben rendezett kiállításának meghívója

Tabák Lajos (Kecskemét, 1904. 02. 28. – Szolnok, 2007. 11. 20.) Ezüst Pelikán díjas szociofotós, Szolnok város díszpolgára; Exellence FIAP – kiváló művész diplomás fotográfus, fotóművész. Nem csupán megélte, hanem fotóival meg is örökítette a 20. századot.

Tabák Lajos kezében fegyver volt a fényképezőgépe. Fotóival nem csupán képet alkotott a valóságból, hanem falakat rombolt, tudatosan lázadt s provokált. Tényszerűen, leplezetlenül mutatta be a társadalmi, szociális egyenlőtlenségeket. Fel akarta hívni a figyelmet arra a kizsákmányolásra, arra a megaláztatásra, ami az akkori korszak nincstelenjeit, a társadalom perifériájára szorult szegény munkás parasztembereit sújtotta.

Első fotóját a Világosi várról készítette 1917-ben, 13 évesen. 1928-ban alapító tagja a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége helyi csoportjának. 1929-ben csatlakozott Kassák Lajos Munkaköréhez. (Amely a Munka c. folyóirat köré tömörült alkotócsoportot jelentette.) 1980-ban a Jászkun Fotóklub alapítója és első elnöke. Fotói több száz haza és külföldi tárlaton, katalógusban, folyóiratban is megjelentek, szerepeltek. Levelező munkatársa volt Bécsben a Die Galerie, Berlinben a Der Arbeiterfotograf című lapoknak, és a mindösszesen 4 lapszámot megélt Szolnoki Tükör képes folyóiratnak is.
1960-ban a Nemzetközi Fotóművész Szövetség FIAP, majd 1964-ben EFIAP (Exellence FIAP – kiváló művész) díjjal tüntette ki. 1995-ben Ezüst Pelikán, 1999-ben Életműdíjat kapott. 2004-ben Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki és ugyanebben az évben Szolnok város díszpolgárává avatták.

Tabák Lajos Kecskeméten született, 1904. február 28-án nincstelen, vagyontalan családban. A család 1910-1918 között Erdélyben lakott, 1918-ban költöztek Szolnokra, ahol két hónapon keresztül egy vagonban éltek heten. Akkor még nem is sejtette, hogy ez a nehéz időszak már akkor előre vetítette későbbi sorsát.

1922-ben érettségizett a Szolnoki Felsőkereskedelmi Iskolában. Érettségi után a Karcagi Hungária Malom Rt gyakornoka lett, minimális fizetéssel; ahol az első bérkövetelési sztrájkmozgalom szervezője lett; melynek következményeként azonnali hatállyal elbocsátották és kitiltották Karcagról. Ezt követően helyezkedett el a Szolnoki Cukorgyárnál, mint gyors- és gépíró, ahol egészen 1942-ig dolgozott.

1927-től már művészi szinten fotografált, melynek köszönhetően 1928-ban csatlakozhatott Kassák Lajos Munkaköréhez, ahol megismerkedett többek között Zelk Zoltánnal és Illyés Gyulával is. Az 1930-ban Gró Lajos budapesti munkásfényképész vezetésével megalakult Munkakör szociofotós csoportjának aktív tagja. Megbeszéléseiket Budapesten az akkori Andrássy úti kávéházak egyikében, illetve Kassák magánlakásában – mely a Munka c. folyóirat Angyalföldi szerkesztőségét is jelentette – folytatták le. Nem csupán eszmecseréket folytattak, feltett céljuk volt fotóikat a nyilvánosság elé tárni, azokkal tudatra ébreszteni. Képeik egy részét a Munka, a Magyar Grafika folyóiratok és az Ujság c. napilap vasárnapi képes melléklete; valamint külföldi baloldali lapok rendszeresen közölték.

1929. március 10-én délután a Magántisztviselők Országos Szövetsége szolnoki helyi csoportja – Tabák Lajos rendezésével és szervezésével – kultúrestet tartott a Munkásotthonban, majd ezt követően a Vármegyei Úri Kaszinó nagytermében, melyeken a munkakör 40 tagú nyomdász szavalókórusa is részt vett. A munkásotthoni rendezvényre előzetes engedélyt nem kértek, a műsor minden probléma nélkül lezajlott. Innen azonban a Munkásotthon közönsége – munkanélküliek, prolik – követte a szavalókórust az Úri Kaszinóba, melynek helyiségét irodalmi műsor megtartására kérték el. Az engedélyhez csatolták a bejelentett műsorszámokat is: Ady, Petőfi, Kassák, versek, zene, opera-részletek…stb., melyeknek a hatóság nem tulajdonított nagy jelentőséget, hiszen a helyszín önmagában is garanciát jelentett számukra.
Az Úri Kaszinóról lévén szó, rengetegen jelentek meg az előkelő tagok közül: földbirtokosok, bankigazgatók, ügyvédek, köztisztviselők; zsúfolásig megtelt a Kaszinó nagyterme. A megnyitót Kertész Miklós szociáldemokrata országgyűlési képviselő – a szakszervezet országos főtitkára – tartotta, mely után zökkenőmentesen lezajlottak a zene- és énekszámok, majd a Munkásotthonból átjött közönség tapsviharán keresztül színpadra lépett a budapesti nyomdászok 40 tagú szavalókórusa. Az úri vendégség ezt látván zaklatottá, idegessé vált, nem tudták mire vélni, hogy mit keres az Úri Kaszinóban az a sok munkásember. Azonban a java még csak ezek után következett. A szavalókórus egyik tagja előrelépett, és bejelentette, hogy Petőfi Sándor: „A kutyák dala” és „A farkasok dala” versei következnek. A hatás döbbenetes volt, melyet csak tovább fokozott Kassák Lajos „Mesteremberek” című verse, melynek utolsó sorát 40 ember szavalta egyszerre, hangosan és tagoltan, hogy „RÓMÁBAN, PÁRIZSBAN, MOSZKVÁBAN, BERLINBEN, LONDONBAN ÉS BUDAPESTEN.” A légkör ekkor már felfokozott volt, a munkások tapsoltak, dübörögtek, az úri hallgatóság tagjai pedig lázongtak, tüntettek. Nem kellett hozzá sok, hogy berohanjon a terembe dr. Alexander Imre alispán oldalán a rendőrkapitánnyal; pont akkor, amikor a szavalókórus belekezdett Ady Endre: A hadak útja című versébe, forradalmi hangulatot keltve ezzel. A rendezvényt azonnali hatállyal beszüntették, a termet kiürítették, Tabák Lajost – mint az est rendezőjét és szervezőjét – előállították, a kapitányságra kísérték, kihallgatták és megfenyegették, hogy eljárást indítanak ellene állami és társadalmi rend elleni izgatásért. Mivel azonban az este megrendezésére a rendőrség az előzőekben engedélyt adott – melyet már nem vonhattak vissza – Tabák Lajost még aznap éjjel elengedték, aki csatlakozott az Úri Kaszinó mögötti parkban a teljes műsorát éppen befejező szavalókórushoz.

1931 és 1932 első fele a nyilvános kiállítások éve volt a Munkakör szocialista fotósai számára; fotóik többek között Bécsbe, Pozsonyba és Kassára kerültek ki illegálisan. 1932-ben a Munkakör országos vándorkiállításra szánt kollekcióját Szolnokon kívánták először bemutatni. Mivel előzetes rendőrségi engedély nélkül semmiféle nyilvános rendezvényt nem lehetett megtartani – valamint Tabák Lajos akkoriban rendőrileg országosan nyilvántartott személy volt –, így a magántisztviselők szakszervezete szolnoki helyi csoportja engedélyt kért arra, hogy Kassák Lajos író 1932. április 2-án este a szakszervezet helyiségében „irodalmi” kérdésekkel kapcsolatosan előadó estet tarthasson; valamint, hogy másnap április 3-án délelőtt ugyanott „művészi” fényképkiállítás nyílhasson meg. Az előadást és a kiállítást engedélyezték, azokat igen széles körbe reklámozták, propagálták. A kiállítást megelőző este (1932. április 2.) Kassák Lajos nagyhatású előadást tartott a zsúfolásig megtelt szolnoki Munkásotthonban. Kifejtette, hogy a szocialista írók immár nincsenek egyedül, melléjük álltak a szocialista fotósok is, azzal a céllal, hogy tudatra ébresszenek. Elmondta, hogy a kiállított fotók nem csupán stíluskísérletek, hanem az új munkásgeneráció válogatott kritikai dokumentumai is. A munkaköri fotósokat úgy jellemezte, akik „jó fotósok és tudatos szocialisták, akik nem a véletlenszerűségekre bízzák magukat, hanem objektumaikat szocialista szemszögből rögzítik meg, tudatosan képpé komponálva azokat”. Érvelését azonban az estén részt vevő rendőrségi ellenőrök is végighallgatták, többször félbeszakították, figyelmeztetve arra, hogyha folyamatosan eltér a rendőrségi engedélyben megjelölt témától – mely az irodalmi kérdések fejtegetése – megvonják tőle a szót, és a termet azonnali hatállyal kiüríttetik.

tabak-lajos

Tabák Lajos: Magánút. Tilos az átjárás - Damjanich János Múzeum gyűjteményéből


Az éjjeli órákban a képek felkerültek a falakra, 1932. április 3-a délelőtt 9 órakor már kb. 300 ember nézte érdeklődéssel a fotókat, és várta, hogy Kassák Lajos elmondja megnyitó beszédét. Az előző esti előadás azonban gyanút ébresztett a rendőrség tagjaiban, éppen ezért a városi rendőrkapitány, és a vármegyei alispán még a megnyitó elhangzása előtt megjelent a székházban, a termet kiürítették, a fotókat letépték a falakról, azokat lefoglalták, a szakszervezeti csoport további működését és a kiállítást azonnal betiltották. Vitathatatlan, hogy a kiállított képek kíméletlen tárgyilagossága, a szokatlan, már-már provokatív perspektívák és torz kivágások, a nyomor tudatos képpé komponálása könyörtelenül szembesítette a hatalom embereit a valósággal. Kassák Lajos írót, Lengyel Lajos budapesti nyomdászgrafikust és Tabák Lajos fotóművészt letartóztatták és perbe fogták állami és társadalmi rend felforgatására irányuló bűntett vétsége miatt.

A betiltott kiállítás sikertelensége azonban nem szegte a munkaköriek kedvét, a szolnoki rendőrség fogdájából kiszabadulva szinte azonnal megkezdték az első magyar szocialista fotókönyv „A MI ÉLETÜNKBŐL – a Munka első fotókönyve” című fotókatalógus szerkesztését; mely végül 1932 májusában jelent meg Kassák Lajos előszavával és Lengyel Lajos címlap borítójával.

Kaposvári Gyula tudósítása a kiállításról az Élet és Tudomány hasábjain
 

Később, 1966-ban, amikor már szinte senki sem emlékezett az 1932-ben történtekre Tabák Lajos és Kaposvári Gyula – a Damjanich János Múzeum akkori igazgatója – elhatározták, hogy az Országos Múzeumi Hónap keretén belül újjá szervezik a kiállítást. Lengyel Lajos vállalta, hogy a kiállítás katalógusát illetve nyomdai előállítását elkészíti, Kassák Lajos pedig vállalta, hogy megírja a katalógus előszavát, és megnyitja az október 9.-re tervezett kiállítást.
Még ugyanebben az évben bemutatásra került a teljes szolnoki képanyag a Magyar Nemzeti Galériában rendezett „A magyar fotóművészet 125 éve” című reprezentatív tárlaton.

1942. április 27-én megkapta SAS behívóját, melynek értelmében másnap reggel haladéktalanul meg kellett jelennie a debreceni VI. hadtest kiegészítő parancsnokságon. Ott közölték Tabák Lajossal, és más megjelentekkel, hogy fogolyként, és nem behívottként tartják őket számon. Összeláncolva, lezárt marhavagonokban szállították őket Miskolcra börtönbe, ahol megalakult a kb. 200 politikai bűnösből álló 7. számú különleges büntetőszázad, melynek következtében minden egyes nap kivezényelték őket lőtérépítésre, rakodásra, ez volt az ún. Sajó-parti kényszermunka.

1942. június 30-án bevagonírozták a századot a VII. hadtesthez csatolva, feketepecsétes karszalaggal, dögcédula nélkül. Cél a szovjet front, Vág völgyén át előbb Galánta majd Mozir és végül július 8-án elérték Gomel térségét, ahonnan gyalog hajtották a 20 km-es menetoszlopot kb. 1300 km-en keresztül a Donig. A menet július 18-tól november 4-ig tartott, teljesen kiéheztetve, lerongyolódva. A menetoszlop élén a VII. hadtest katonái, utánuk a munkaszolgálatosok, majd a büntetőszázad és végén a tábori csendőrség. Aki lesérült, lebetegedett, azt kiemelték, őket sosem látták viszont. A menet 1942. november 7-én érte el Liszkovot, tükörsimára fagyott utakon, csontig hatoló hidegben, téli ruházat nélkül, lesoványodva, fagysebekkel tarkítva. A büntetés, a fegyelmezés, az éhezés és a halál ekkora már mindennapossá vált. Dr. Szana Antal ügyvéd – Tabák Lajos barátja – is ekkor vesztette életét.
Tabák Lajos életét annak köszönheti, hogy 1943 januárjában – amikor a Vörös Hadsereg offenzívája szétszórta a fasiszta alakulatokat – sikerült megszöknie és önként belépnie Hrenovoje gyűjtőtáborába.
Későbbi években a 7101/4 és a 7223-as táborszanatóriumban fejtett ki antifasiszta nevelőmunkát a hadifoglyok között. Végül az utolsó hadifogoly-transzport vezetőjeként 1948. június 28-án tért haza.

Családjából egyedül Gyula öccse nem élte túl a háborút. Őt édesanyja haláláig siratta, várta vissza.

Tabán Gyula Szegeden 1932-ben megjelent kötete

Hazatérése után 1948-1955 között a Cukorértékesítő Nemzeti Vállalatnál dolgozott, Budapesten. 1955-1961 között a Kaposvári Cukorgyár, 1961-1964 között (egészen nyugdíjba vonulásáig) pedig a Szolnoki Cukorgyár igazgatója volt.

Meghívó - Verseghy Ferenc Könyvtár Aprónyomtatvány-tára

Munkássága nagy része a II. világháborúban odaveszett, mely jó időre elfordította a fényképezéstől. Csak később, 1956 környékén ragadott újra fényképezőgépet.
Több ezres gyűjteményének csupán egy szelete maradt fent, mely hagyaték útján került a Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárába.

Gyászértesítő - Verseghy Ferenc Könyvtár Aprónyomtatvány-tára

Kategória: Levéltár, Művészpáholy Címke: , , , ,

50 évvel ezelőtt…

szmn-1969-04-11-001

 

Képeslap

A Nerfeld Ferenc Bankház neobarokk épülete 1925 körül épült a Kossuth Lajos utca sarkán. A megyeszékhely központjának, az ún. "Centrum-saroknak" az egyik meghatározó épülete volt több mint 40 éven át a Nerfeld palota.

Képeslap

A 2. világháború után a korábban öt magánkézben lévő üzletet államosították. A Centrum Áruház 1950. április 4-én nyitotta meg kapuit.

A Magyar Kereskedelmi és Ipartörténeti Múzeum gyűjteményéből

A két emeletes igazán impozáns épületegyüttes 1969. április 11-én azonban leégett. Az egyik irodahelyiségben bekapcsolva hagyott hősugárzó okozta a tragédiát.

Aznap hajnalban a földszintről sűrű fekete füst gomolygott a magasba. Az emeleten lakók egy része a nagy füst miatt már nem tudott a belső udvar felőli függőfolyosón az utcára menekülni. A kétemelet magasságból a tűzoltók segítségével létrán hagyták el a lakásukat.

A tüzet több órába telt megfékezni. A környező városokból is érkeztek tűzoltók segíteni, valamint egy műszaki katonai alakulat is közre működött a mentésben.

Az események 45. évfordulója alkalmából emléktáblát emelet a Katasztrófavédelmi Igazgatóság a Nerfeld-palota helyén álló épület falán.

Az emléktábla szövege: "1969. április 11-én pusztító tűzben ezen a/ helyen megsemmisült egy épület, amelynek/ oltása során a hős szolnoki tűzoltók/ huszonöt ember, köztük hat gyermek életét/ mentették be./ A beavatkozás 45. évfordulója alkalmából/ állította a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei/ Katasztrófavédelmi Igazgatóság/ Szolnok 2014- április 11."

Forrás:

Csönge Attila: Érdekességek a szolnoki Centrum Áruház történetéből

Majnár József: Leégett a szolnoki Centrum Áruház. Szolnok megyei Néplap (1969.04.12.): 1, 5.

Majnár József: Az áruházi tűz után. Szolnok megyei Néplap (1969.04.13.): 5.

Szilvási Zsuzsa: Szilvási Zsuzsa: Emléktáblát avattak a hősök tiszteletére = Új Néplap (2014.04.17.): 1, 3.

Kategória: Évfordulók, Szolnok Anno Címke: , , ,

Könyvbemutató

Könyvbemutató plakátja

Kategória: Könyvtár, Szolnok Anno

Történelmi séta az Alcsi-Holt-Tisza mentén

Dr. Kovács Gyuláné, a Közép-Tisza-vidéki Környezetvédelmi Felügyelőség (Kötivizig) egykori igazgatója és Békési István, a Kötivízig Vízrendezési és Öntözési Osztályának vezetője szerkesztésében jelent meg hiánypótló kötet a szolnoki Alcsisziget történetéről.

2019. január 25-én az Evezős Csárda különtermében került sor a kötet ősbemutatójára. Akkor Szűcs Gyuláné Karmazin Mária, a könyv egyik adatközlője mondott köszöntőbeszédet. A Verseghy Ferenc Könyvtár nyugalmazott könyvtárosa engedélyével adjuk közre a könyvbemutatón elhangzott ajánlóját:

"Ez egy véletlen történelmi találkozás. Emlékezve városunk viszontagságos múltjának arra az egy, nem mindennapi pillanatára, és egyben arra: honnan-hogyan jutottunk el odáig, hogy az egykori "Puszta" helyén, most a mai Magyarország egyik leggyorsabban fejlődő új városrészében emlékezhettünk. Tehát, visszaidéztem az akkor éppen 170 évvel ezelőtt, a mi térségünkben lezajlott eseményeket. Amikor 1848 decemberében Ferenc József került a trónra, azonnal parancsot adott szabadságharcunk leverésére. Windischgrätz túlerővel támadó főserege elől - 1849. januártól - Debrecenbe evakuáltak a kormánnyal. Mivel a vasút Pesttől csak a szolnoki indóházig tartott, ezért átkeltek a Tiszán, és a csikorgó hideg télben szekéren, szánkón, gyalogosan elindultak Keletre. Huszárok kísérték töltött fegyverrel a menetet, nem annyira a betyároktól tartva (mert a fenyegetett haza védelmében még ők is csatlakoztak a honvéd sereghez!), hanem inkább az elföldi pusztaság farkasai ellen...

De nem azon a rövid úton indultak el, (Hol volt még akkor a 4-es főút!) amelyen mi most a városból ideértünk, hanem sokkal fáradságosabban: ugyanis végigmentek a "Szandai rét" szélén, és a nagy Alcsi-Tisza kanyarulatot Dél felé megkerülve, az akkori "Puszta Szanda" és "Nagy Sziget" felé vágtak neki a hosszú útnak! Ez a mozzanat tehát a fent említett "történelmi évforduló" története.

Azt, hogy honnan indult ennek az alcsiszigeti földdarabnak a kultúrába vonása, és hová jutott el napjainkig, azt már a kötet szépen illusztrált vízügyi leírásból tudjuk meg. Nem telik el 10 esztendő, amikor a megindult Tisza-szabályozás során 1857-ben a térképen megjelenik az "Alcsi-holtág", majd a szolnokiak nyelvében meghonosodik a "mentett" és "mentetlen" terület elnevezése.

Ez a szerényen kiadványnak titulált kötet pontos kronológiában meséli el Alcsiszigetünk több emberöltőnyi történetét. A bemutatott könyv igazi krónika! Kirajzolódik lapjain a viszonylag szerény méretű, de fekvését, talaját, adottságait tekintve nagy értékű darabjának és az itt élőknek mindennapi élete.

Engem immár 84 esztendő köt ehhez a kedves tájhoz, az Alcsisziget északi területén lévő, most Gyümölcsösnek becézett Holt-Tisza partjához. Szüleim 1934-ben lettek gazdái az ácsiszögi határ, apró darabjának, s e másfél holdas kertből kemény, áldozatos munkával bátyámat és engem is tisztességgel felneveltek, kitaníttattak. Azokban a kezdeti időkben, a Holt-Tisza Szajol felőli végénél, a partszegélyen egy dűlőre való ugyanilyen kemény életű kertészkedő törpebirtokos, városi lakos, tanyás, feles, pár bulgárkertész tevékenykedett. Belőlük állt a mag, a korabeli Ácsiszög! Ez a "mag", a mai napig a kisparcellák, pár holdas telkek világába maradt!

A patkó ölelésében a kertvárosig húzódó terület a világháború után, az '50-es években indult nagyívű fejlődésnek a nagyüzemi gazdaságok létrejöttével. Napjainkban már egyre népesedő csinos lakónegyedekkel, javuló úthálózatokkal - közlekedéssel, új közművekkel és gyarapodó lakosgággal = ez a jelen!

Figyelmet érdemel a kötet dokumentációja: az egykori térképek, hivatali iratok, nyilvántartások jó minőségű másolatai bepillantást nyújtanak az évtizedekkel ezelőtt élt nemzedékek kapcsolataira a hatóságokkal.

A könyv egyebekben is gondos munkára, esztétikus törekvésre vall. És akkr itt mondok köszönetet Kovácsné Rózsikának, Békési Istvánnak és a többi kedves közreműködőnek azért a sok fáradtságért, amellyel lehetővé tették, hogy ezt a látható szeretettel szerkesztett tartalmas, hiánypótló munkát kézbe vehettük! Külön köszönet illeti a támogatókat az anyagiak előteremtéséért: ahogy a magyar mondja: "Isten tartsa meg a szokásukat!

A krónika lapozgatása közben az ember rácsodálkozik a múltra, éli a jelent, de a következő évtizedekre is gondol. Egyértelmű, hogy e terület jövőjét Szolnok város jövőjének alakulása határozza meg.

Az 1920-as, -30-as, -40-es évek javakorabeli generációjának új, induló telepítései keze nyomán válhatott volna a táj", a szőlők, gyümölcsösök által városellátó virágoskertjévé. Ezt azonban keresztülhúzta a II. világháborút követő történelem... Reménykeltően elindult a változás, de a mezőgazdaság szocialista átszervezésének akkori felfogása szerint az állami gazdaságok, nagyüzemek fejlesztése fontosabb volt, mint a "kiskertek" felkarolása!

Most viszont adott az Árpádok korától élő városunk közép magyarországi súlya, centrum állapota, a helyet kérő növekedés dinamikája, amikor már "nagyobb erők" nem akadályozzák társadalmunkat az egészséges fejlődésben!

Szolnok ebben a kettős lendületben él!

A gazdasági és ipari fejlődé dolgos, termékeny jövőt ígér: növekvő lakosságot!

Az emberi igények fejlődése szellős, napsütötte vízparti kertvárosokat, egészségesebb életformát követel!

A krónika címében szereplő "történelmi séta" egy-két generáció múltán remélhetőleg ilyen Alcsiszigetet talál majd a Holt-Tisza mentén! 

Jó szóval ajánlom mindannyiuk figyelmébe ezt a hiányótló kiadványt!"

Kategória: Hírünk, Könyvespolc Címke: , , , , ,

Felhívás – Sajtótájékoztató

A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára, a Damjanich János Múzeum, a RepTár Repülőmúzeum, az MH 86. Helikopter Bázis, valamint a Közösen Jász-Nagykun-Szolnok Megyéért Baráti Egyesület összefogásával új kutatás indul, hogy hiteles képet kapjunk Szolnok második világháborús veszteségeiről, így állítva méltó emléket a világégésben elhunyt civilek és katonák emlékének.

Bárki, aki az elesettekről és elhunytakról információt tud nyújtani és segítené a kutatást segíteni szeretne, az a múzeum, a RepTár, a levéltár vagy a helikopter bázishoz munkatársait keresse.

SzolnokTV tudósítása a sajtótájékoztatóról 2019. március 18-án.

Kategória: Genius loci, Levéltár, Múzeum, Szolnok Anno Címke: , , ,

“Ezredéves történelmünk bizonyságul szolgál…”

2019-03-15

 „Ezredéves történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk gyermek nemzet; 1848-i történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk elaggott nemzet.”

Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Kedves Ünneplők!

Kossuth Lajos szavaival köszöntök mindenkit itt, a Kossuth téren! A magyar nemzet talán legkedvesebb nemzeti ünnepe a március 15-i. Évszázadon túlnyúló hagyomány, hogy ilyenkor feltűzzük kabátunkra a kokárdát, s büszkén, emelt fővel emlékezünk Kossuth Lajosra, Damjanich Jánosra, Petőfi Sándorra, s megannyi szabadságharcosra. Ezeket az embereket egyetlen gyereknek sem kell bemutatni, pontosan tudja mindenki, kikről beszélünk, hiszen ők a mi hőseink!
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc rendszertől, kortól, politikai hovatartozástól függetlenül a legtöbb magyar ember szívét megdobogtatja, s ez így is van rendjén.
Az önazonosságáért, saját országáért, a haladásért küzdő magyarság képes volt elsöpörni a legyőzhetetlen ellenséget, s ezt a csodát világszerte elismerték akkor és most is.
De mit is tett a magyarság 171 évvel ezelőtt? Nem hallgatott másokra, nem törődött bele abba, amit a nagyhatalmak sorsként elrendeltek számára, hanem kizárólag a magyarság érdekét nézve, hagyományaiba, múltjába kapaszkodva létrehozott egy valódi nemzeti egységet, s harcba szállt igazáért.

Tisztelt Jelenlévők!

Joggal tehetjük fel a kérdést, miért lehetett sikeres egy olyan harc, ami az erőviszonyok alapján reménytelen volt? Nos, pontosan az egység miatt, pontosan azért, mert ez a küzdelem valódi közös akaratot teremtett Magyarországon, s így Kossuth Lajosék mozgalma volt az első, melyért vállvetve harcolt gazdag és szegény, a nemes és a pórnép. És ez a fantasztikus egység lerombolta a feudális társadalmi korlátokat.

Sokan kérdezhetik, létezik-e ma olyan gondolat, amiért képes lenne a mai magyarság együtt küzdeni? Én úgy gondolom, létezik! Európa ugyanis ma a létéért, a keresztény jövőjéért küzd. 1848-ban a nagyhatalmak feudális világa ellen lázadtak fel a nemzetek, míg ma a hódító iszlám zászlók alatt érkező illegális bevándorlók dúlják föl teljesen világunkat.
171 éve a nemzeti önazonosság volt a cél, ma a keresztény hagyományok, az emberi jogok, a béke és a biztonság megteremtése jelent kihívást. Kossuthék egy független Magyarországért harcoltak, mi asszonyainkért és lányainkért, a családjainkért, a karácsonyért, a húsvétért, s mindazért, amit ez a kulturális közeg értékként felépített!
Tudjuk, hogy a magyar nép a határok védelmében, az illegális bevándorlás megfékezésében egyetért, s ezt az ügyet mindig támogatja, még akkor is, ha ezzel egyúttal a brüsszeli uniós gépezettel is kell harcba szállni!

Nemzetépítő forradalmunk Európa történelmében is kiemelt jelentőségű volt. Annak ellenére, hogy az orosz túlerő segítségével legyőzték katonáinkat, a feudalizmus halálos sebet szenvedett, s elindulhatott végre Európa keleti felében is a társadalmi modernizáció, a polgárosodás.

Kedves Szolnokiak!

Az 1848-as forradalom városunknak egy sorsfordító időszaka volt. Egy évvel előtte érkezett a vasút a Tisza partjára, s elindulhatott egy olyan fejlődés, melynek hatására néhány évtized alatt megyeszékhellyé nőtte ki magát Szolnok. A ma a RepTárnak otthont adó egykori állomásépület már állt akkor, amikor Kossuth Lajos Szolnokra érkezett katonákat toborozni, s természetesen itt szálltak le a vonatról a szent koronával együtt az ideiglenes magyar kormány tagjai, miközben menekültek a császári csapatok elől Budáról. Szolnok jelentősége napról napra nőtt, s ezt csak erősítette az a sorsfordító csata, melyet 1849. március 5-én itt vívtak a tiszai átkelőért Damjanich tábornok seregei. A dicsőséges tavaszi hadjáratot megalapozó sikerre joggal lehetünk büszkék! Mint ahogyan arra is, hogy a tíz-tizenkétezres akkori Szolnokról ezer ember jelentkezett katonának Kossuth hívó szavára, igazolva, hogy itt már akkor is a hazájukat és a városukat szerető és féltő emberek éltek!

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

Minden nemzeti ünnepünk komoly mondanivalót hordoz, mintha eleink üzenni akarnának a jelennek.
Ha ez az üzenet eljut hozzánk, ha képesek vagyunk tanulni hőseink példájából, akkor az ő áldozatuk nem volt hiába!
Mert soha ne feledjük, nemzetünk nagyjai értünk, az utódokért áldozták fel életüket, értünk változtatták meg a világot, hogy nekünk ne kelljen szembenézni az őket feszítő gondokkal soha többé.
Az 1848/49-es forradalom ismert és névtelen hősei igazi példaképek voltak, akik előtt tisztelegnünk kell! A mai, sok értelemben értékeit, önbecsülését veszített világunkban az igazi hősöknek mintha nem jutna elegendő hely. Egyre többször üzeni nekünk ez a kifacsarodott, mesterséges, természetellenes liberális gondolkodásmód, hogy nincs is szükség a régi példaképekre.
Pedig ma Európa a régi hőseiért kiált, azokért, akik mertek áldozatot vállalni népükért. Az élet azoknak az embereknek köszönhetően tudott előre haladni, akik bizonyos helyzetekben nem féltek akár a legnagyobb áldozattól sem, akik szembe mertek szállni a világ legerősebb hadseregével is, ha nemzetük jövője azt megkívánta.
Pontosan úgy gondolkodtak, ahogyan Petőfi Sándor: „Bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon!”

Ne feledjük hát a hőseinket, mert a magyarságunk részei ők, általuk lettünk azok, akik ma vagyunk. Úgy vélem, a mai napon erre kell emlékeznünk! Mert a történelem néha bizony ismétli önmagát, s ma is egy erősen változó Európában kell megtalálnunk a helyes utat. Ezen az úton a 48-as hősök úgy tudtak végigmenni, hogy egy erős, hatékony nemzetté kovácsolták a népet. S ez a nemzet, mi magyarok, a mai napig hiszünk abban, hogy csak egy kultúrájában, hagyományaiban bízó, keresztény értékeit nem megtagadó, erős országban lehetünk Európa meghatározó állama.

Mert mi és a régi szocialista országok átéltük azt a néhány évtizedet, amikor el akarták venni a nemzet egységéből fakadó erőt országainktól. És ezt ma még számos európai vezető nem érti, s nem érzi a veszélyét. Pedig nyilvánvaló jelek mutatnak arra, hogy ha a kontinens feladja keresztény értékeit, az ebből eredő kultúráját, hagyományait, identitását, akkor elveszti erejét, s elveszti mindenét, melyet az itt élők több mint ezer év alatt felépítettek.

Persze nem várja tőlünk senki az önfeláldozást, ám egy biztos, túl kell tudnunk nézni a pillanatnyi érdekeken, ám merni kell bátran kiállni az igazunkért, ha az valóban előbbre viszi hazánk sorsát!
Jókai Mór mondta rövid idővel a forradalom kitörése után:

„Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira”

Lám, igaza lett, 171 évvel később itt állunk, s közösen hajtunk fejet a forradalom hősei előtt. Emlékezzünk és éljünk hát büszkén, felemelt fejjel, úgy, ahogyan az egy magyar emberhez illik! Pontosan úgy, ahogyan Petőfi Sándor írta:

„Minden, ami szent előttünk,
Kockán van,
Ha a világ támad is meg,
Győznünk kell a csatában!”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Szalay Ferenc polgármester ünnepi beszéde, elhangzott 2019. március 15-én, a Városháza előtt rendezett ünnepségen. Közreadta Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata Polgármesteri Kabinet Igazgatósága.

 A SzolnokTV tudósítása az ünnepségről.

Kategória: Évfordulók, Genius loci, Hírünk Címke: , , ,

Képpel írt várostörténet áprilisi állomása

 

Kategória: Könyvtár, Szolnok Anno Címke: , , , ,