Népzenénk

Mitől lesz népzene a népzene? Attól, hogy szerzője ismeretlen, a dallamok a népi alkotók szívéből, fejéből tudatos előkészítés nélkül, spontán születnek meg. A dallam és szöveg egy időben születik, az élő dallamok leíratlanul hallás után terjednek, ezalatt állandóan változnak, de ez a változás, alakulás nem árt a dallamoknak, hanem ellenkezőleg, gazdagítja, szebbé, érdekesebbé teszi őket. Az éneklő személy olyannal gazdagítja, ami őrá vagy tájára, vidékére jellemző. A változás a népdal életformája.
A magyar népzenére általánosan jellemző, hogy az egymás mellett élő népcsoportok saját stílusai hatottak egymásra. Ám nemcsak a különböző népzenék alakították egymást, hanem a változó korok és idők műzenéi is hatottak a népzenére és viszont.
Bartók határozta meg az Alföldet önálló zenei dialektusterületként, a másik négy dialektusterület mellett (Dunántúl, Felvidék, Erdély). Ismerkedjünk meg az alföldi népzene jellegzetességeivel, alakulásának társadalmi hátterével! A török kiűzetése után az Alföld településszerkezete úgy változott, hogy a lakatlan részekre idegen és magyar telepesek költöztek. Így az Alföld "népi kultúrája olyanná vált, mint egy tarka mozaik, egymás közelében, vagy éppen egymás mellett egészen ellentétes színeket látunk."


Megyénkre is legalább két népcsoport, a jászok és a kunok hagyományai a jellemzőek.
Az Alföld és a vele szomszédos dunántúli területek a középkor vége óta a gazdasági és társadalmi fejlődés élén jártak, ennek tulajdonítható az az újító és vezető szerep, amit zenei és népköltészeti hagyományokban megállapíthatunk. Innen terjedt el az új népdalstílus hiszen ezek a területek hagyták el leghamarabb és legnagyobb mértékben a régi dalokat és a régi előadói stílust. A régi hagyományok kipusztulása a 18. század végén kezdődhetett. Bartók és Kodály gyűjtőútjain az új stílust annak kezdeti virágzásában találta itt.
A népköltészet valójában akkor él igazi életet, ha állandó mozgásban, alakulásban van, követni tudja a társadalmi igényeket, s ez az oka a különböző variációk keletkezésének is.
A klasszikusnak számító hagyományozódási alkalmak (fonó, fosztó, egyéb társas munka) megyénk jó részén már a múlt század 20-as éveire megszűntek. Az új lehetőségek között említhető a legények kocsmázása és a leánybandák. És éppen ez engedett széles terepet a cigánybandák repertoárja miatt a magyarnótás ízlésű betyárnótáknak, operettes daloknak is.
Megyénkben már a 18. század második felében jelentős szerepe volt a családi jellegű vagy rokoni-baráti összejöveteleknek névnapok, keresztelők, lakodalmak, disznótorok és szüret alkalmával. Ezek az alkalmak a hagyományozódás legerősebb alkalmai. A mezővárosi jellegű, tagoltabb társadalmú településeken tekint nagyobb múltra vissza a különböző köri, testületi, egyleti rendezvények éneklési alkalma. Ezekben azonos társadalmi, foglalkozási vagy korcsoporthoz tarozó emberek (főként férfiak) jöttek össze, időről időre mulatságokat, bálokat rendeztek. Ezek a rendezvények kedveztek a ballada és história éneklésének.

 


Míg az egyszerű lírai dalt nótás kedvű, énekelni tudó vagy csak szerető ember egyedül is énekelheti odahaza vagy könnyebb munka közben társtalanul, esetleg kocsmában pár deci bor és zenekíséret mellett, addig a balladákat, históriákat nem. Az epikus éneket ugyanis mindig egyénileg adják elő, bemutatásuk produkciónak, különleges teljesítménynek számít. Ezért nem is adhatja elő bárki, csakis jó hangú, jó előadói képességekkel rendelkező egyén. Szükséges tehát hozzá egyfelől az előadó, másfelől a közösség és a közösségi alkalom, amely lehetővé teszi a bemutatást.
A paraszti társadalom legfelső, de még hagyományosan élő rétegét megyénkben a nagyobb gazdák és részben iparosok jelentették. Ők a "mulatós kótájú" énekeket kedvelték, olyanokat, amelyeket bálokon cigányzene kísérettel is előadhattak, énekelhettek. A summások mozgó munkacsapatait számos hatás érte, s ezek voltak a legbefogadóbbak a históriák iránt. Ők messze estek a cselédekkel, dohányosokkal együtt attól a csoporttól, amely az urak felől közvetítette a magyarnótás ízlést. Erősebben őrizték a hagyományt, frissíteni pedig a vásári históriákból és más vidékek dalaiból frissítették anyagukat.
A kettő között elhelyezkedő középparaszti réteg a klasszikus hagyományozódási lehetőségek megszűnte után családilag, s főként alkalmilag talált lehetőséget az éneklésre. Őket kétirányú hatás is érte, ezért a legvegyesebb és leghatározatlanabb az ő ízlésük. A családi események régi, családban hagyományozódó balladákat is életben tartottak, másfelől a legénykori kocsmázások miatt jelentős arányú volt náluk a mulatós, betyáros magyar nóta. Amíg korábban a falunak ez a középrétege volt a legelevenebb kultúra az egész Alföldön, ez a réteg határozta meg a falu arculatát, addig a 20. században a rétegi életforma átalakulásával pontosan ők veszítették el a kultúrát éltető közösségi alkalmakat. A kisparaszti birtok állandó, reggeltől estig tartó munkája nem engedte, hogy ez a réteg olyan fokon hagyományozza tovább értékeit, mint a többi csoport. Társadalmuk egymással kevéssé érintkező családi csoportosulásokra hullt szét. Bár a gazdálkodásra, a paraszti életformára vonatkozóan gazdag a gyűjtemény, a balladagyűjtés során alig akad adat.
A dalok tárgyi szempontból főleg a régi pásztorélet emlékeit őrzik, hiszen az Alföld közepén mindenkor a legfőbb foglalkozás a pásztorkodás volt. E pásztorélet legismertebb dalai az Alföldről, a Hortobágyról szólnak, s a juhász-, csikós- és kanászdalok mellett a betyárélet dalai, balladák és alkalomhoz nem kötött lírai dalok is előfordulnak. A betyárvilág a balladaköltészet újravirágzását eredményezte, mert a 19. század elején a régi történeti balladák és rabénekek helyét egyre inkább elfoglalták a betyárvilággal foglalkozó balladák. Ennek eredménye az is, hogy a betyárballada előzményéből, a történeti balladából igen sok motívumot átvett, megőrzött.
A betyár alakja a 18-19. század fordulóján jelenik meg az irodalomban, s válik a valóságban is társadalmi problémává. A nép az igazság, szabadság harcosainak tekintette a betyárt, aki szembeszáll a fennálló hatalommal és a nép érdekeiért száll síkra. Számos történet, monda, ballada, dal örökítette meg emléküket. Megyénkben is igen sok történet él a hagyományban a betyárokról, főleg egy-egy helyi születésű virtuskodó betyárról: pl. a jászkiséri Borsos Sándorról, a jászsági Fazekas Dávidról, az országosan ismert betyárok közül pedig Bogár Imréről, Rózsa Sándorról. Megfigyelhető országosan ismert jelenség, hogy a balladába a nép saját betyárjának a nevét illeszti bele. A "Lova lába megbotlott" típusú balladát, bár általánosan Bogár Imre nevéhez kapcsolódik, Kisújszálláson Szekfű Bandi nevével éneklik.
Az új stílusú balladák másik nagy csoportját a családi eseményekhez, gyilkosságokhoz, szerencsétlenségekhez fűződő balladák alkotják. Témájukat, megformálásukat tekintve alapvetően különböznek a klasszikus balladáktól. Míg azokban nagy erők, indulatok összecsapását figyelhetjük meg, az új balladák valamilyen véletlen folytán bekövetkezett szerencsétlenséget mondanak el, és ezt helyezik előtérbe, mintegy a tragédia kiváltójának. Ilyen pl. a cséplőgépbe esett lány története (Farkas Julcsa balladája). Pápainé balladájának alapja pedig a szolnoki határban lévő Hajlati csárdában, 1859-ben történt családi gyilkosság.

 


Szolnok megyében népdalgyűjtést Bartók végzett 1907-ben és 1918-ban a Jászságban és a környékén. Jelentős számban gyűjtött népdalokat Újszászon (155 dalt), Besenyszögön, Jánoshidán és Jászberényben. Ezután nagyobb arányú gyűjtés csak 1957-62 között folyt a megyében. Az ekkor gyűjtött mintegy 2000 népdal is értékes, a hagyományokban gyökerező népzenei anyagot képvisel.

Jászkunsági gyerek vagyok című kötet felhasználásával
összeállította Szeifertné Balázs Ildikó

Címke: , , , , , , , , ,