Egy évszázada „vagonlakóktól” hemzsegett a szolnoki állomás

Szikszai Mihály főlevéltáros

Több mint száz éve írták le ezt a szívszorító jelentést a vasutasok, amit a MÁV Archívum őrzött meg az utókornak. Hogyan kerültek „vagonlakók" a megyeszékhely pályaudvarára? A témával részletesen foglalkozott Szűcs Lajos helytörténeti kutató Vagonlakók, menekültek Szolnokon az 1920-as években című tanulmányában.

Az elvesztett világháború után a győztes antanthatalmak szétszabdalták hazánkat, több százezer magyar honfitársunk került immár a határon túlra. Az új államok (Csehszlovákia, Románia) elvárták a közszolgálatban lévőktől, hogy hűségesküt tegyenek, és ha erre nem voltak hajlandóak, kiutasították őket az országból. Az otthonukból elűzötteket vagonokba rakták, és elindították őket az anyaország felé. Itt azonban a rendkívüli viszonyok miatt nem tudták őket emberi körülményeknek megfelelő lakásokban elhelyezni, ezért a menekültek sokáig a pályaudvarok tároló vágányain elhelyezett vagonokban éltek. Egyes vasútállomásokat gyűjtő és elosztó pontnak jelöltek ki: ilyen volt megyénkben Szajol állomás is. Tetézte a bajt, hogy Szolnok tiszántúli része 1920 márciusáig román megszállás alatt állt.
A szolnoki vagonlakók életéről hiteles képet nyújt László Gyula professzor leírása, aki éppen száztíz esztendővel ezelőtt született Kőhalmon. Életéről az 1910-ben születtem... című visszaemlékezésében írt, amelyből Szűcs Lajos is közöl részleteket.
...Úgy emlékszem, hogy 1919 kora őszén indultunk útnak két vagonban. Az egyikben Borbély Gyula bácsi (Szováta) ajándékaként tüzelőfát és egy zsák sót hoztunk, a másikban voltak a bútoraink, s ez volt lakásunk is. Ha jól emlékszem, vámvizsgálat nem volt se román, se magyar részről. (...) Az első vagonunkat szinte szobaszerűen rendezték be Édesapámék, középre asztalt, székeket stb., ám amikor éppen az asztal mellett ültünk, egyszerre csak megrándult a vonat, s szerteszét estünk, attól fogva óvatosabbak lettünk. Amikor megérkeztünk az új határra, kicsiny zászlónkat - amit a mai napig megőrzött nővérem s nekem adott - kidugtuk a vagonablakon és könnyezve elénekeltük a Himnuszt..."
László Gyula és családja 1920. november 30-án érkeztek Szolnokra. A városban tartózkodásról a következő emlékeket őrizte meg.
Elkezdődött a vagonlakás a szolnoki pályaudvar mellékágában. Ott kezdtem a középiskolát is. Édesapám örökké Pesten volt állást és lakást keresni, Édesanyám pedig Vilmi nővéremmel a kórházban, mivel tífuszt kapott, s én két vagon ura voltam. Minden reggel a vagonokból jártam végig a Tisza-parton. Egyszer felszólítottak felelni. Méltatlankodva keltem fel, hogy en-gemet a „vagonlakót" feleltetni akarnak! Egyszer eljött Domokos bátyám (nagybátyám) és kimentünk a Tisza-partra, ahol valóságos dinnyehegyek várták a vevőt, mi is vettünk egyet, akkor ettem életemben először görögdinnyét. Beköszöntött a tél s én a pályaudvaron összegyűjtött, hullott szénnel fűtöttem kis vaskályhánkat. Melléje ültem, belül majd elégtem, hátam pedig fagyott meg. (...) Reggelre a mosdótálba befagyott a víz. A vasúti étteremben volt ebédjegyem. Itt láttam először Horthy Miklós fővezért, ünnepélyesen fogadták a pályaudvaron a tisztek..."
Bojtos Gábor kollégám hívta fel a figyelmemet egy 1919. december 18-án kelt jelentésre, amelyben leírják, hogy a pályaudvar 9. számú vágányán álltak a kocsik. Az akkor itt tartózkodó ötvenkilenc családnak megpróbáltak segítséget nyújtani. A város először pénzbeli segélyeket utalt ki számukra. A legnagyobb probléma azonban a lakáskérdés volt, amelynek megoldásához a kormány is csatlakozott. Úgy gondolták, egy lakásépítő akció keretében juttatják ingatlanhoz főként a köztisztviselőket, akik számára két vagy több szobás otthonok építését tervezték Szolnokon, az egykori Liba-legelőn (ma Tallinn városrész). A megyeszékhelyen sok menekült folyamodott illetőségért (állandó címért), amely első lépést jelentett a magyar állampolgárság megszerzéséhez. A vagonlakások így fokozatosan eltűntek, amely a MÁV-nak is jól jött, 1920-tól a szállítási feladatokhoz égető szüksége volt a teherkocsikra. László Gyuláék gondjai is megoldódtak: a budapesti Izabella utcában kiutaltak számukra egy lakást, ahová rövidesen beköltöztek. Sajnálatos, hogy a városunkban töltött időszak "Szolnoki szenvedéseink" címmel vonult be a világhírű tudós emlékirataiba.

A cikk megjelent az Új Néplap 2020.02.06. számában

 

Címke: , , , , , , ,