Vallásos témájú kisnyomtatványok

 A Verseghy Ferenc Könyvtár Helyismereti gyűjteményében található néhány vallásos témájú kisnyomtatvány.

A magánáhítatot szolgáló grafikai jellegű szentképekek iránti tudományos. érdeklődést a szakrális néprajz művelői indították el. Georg Schreiber, Beda Kleinschmidt, Hans Otto Münsterer, Leopold Kretzenbacher és Lenz Kriss-Rettenbeck vizsgálódásaikban fontos szerepet juttattak a szentképeknek. A Populäre Druckgraphik Europas (München, 1967) könyvsorozat német népi grafikával foglalkozó kötetében Wolfgang Brückner, németalföldi kötetében Maurits De Meyer külön fejezetet szentelt a szentképek művészetének. Adolf Spamer monográfiája (München, 1930) a levéltári adatok és az akkor fellelhető gyűjtemények átvizsgálásának eredményeképpen alapvető mű, amely módszerével meghatározta a további kutatás irányát. Antwerpen virágzó szentképkultúrájával Emile H. van Heurck Les Images de Dévotion Anversoies du XVIe au XIXe siecle (Antwerpen, 1930) c. művében foglalkozott.

Ezek a munkák más tudományágak művelőinek figyelmét is felkeltették. Az ikonográfia kutatói közül különösen B. Knipping és Hans Aurenhammer fordítottak komoly figyelmet a szentképekre. Gustav Gugitz az osztrák kegyképeiről és -szobrairól készült szentképeket foglalta korpuszba 1950-ben. Magyarországon a szentképekkel foglalkozó rendszeres és módszeres kutatás elindítója Némethy Lajos, aki finom érzékkel reagálva a régmúlt értékeire, felfigyelt a szentképművességre. Számos ma már nem létező példányról tett említést, többnek a képét is közölte. Bálint Sándor is értékes szentképgyűjteménnyel rendelkezett, írásaiban nemcsak dokumentatív értékű lapokra hivatkozott, hanem felhívta a figyelmet a kallódó emlékanyag sürgető összegyűjtésére is, ez ügyben felvette a kapcsolatot a Néprajzi Múzeummal is. A művészettörténészek közül Csatkai Endre cikkeket írt a Kis-Grafika c. lapban A kis ájtatossági kép (1942), Májer István, a régi magyar kisgrafika szerény munkása (1943) és a Soproni Szemlében Soproni vonatkozású kis szentképek (1942) címmel. Az ő gyűjteményét a soproni Liszt Ferenc Múzeum őrzi.

Kegykép, kegytárgy és szentkép

A kegykép olyan vallásos ábrázolás, melyhez rendkívüli, természetfölötti jelenség, különleges imameghallgatás fűződik. Ezért vallásos tiszteletben részesül. A szó a kegyelemkép rövidüléséből keletkezett. A kegyelemkép kifejezést a 19. század közepéig használta a magyar nyelv, egyaránt értettek alatta képet is, szobrot is. - Meghatározott föltételek mellett bár a kegyképnek is kegyelemközvetítő szerepe van, de nem olyan értelemben, mint a szentségeknek. A kegykép az imádságától támogatva előkészíti a lélekben a kegyelem befogadását, és segít azzal együttműködni.

A csodatévő erő sem a kegykép sajátja: a kegykép iránti tisztelet alapja Istennek az a cselekedete, mellyel Ő a kegyképet eszközként használva csodát tett (Lourdes), s ezzel kifejezte, hogy a konkrét képet, szobrot különleges kegyelmek közvetítőjévé akarja tenni.

A kegyképekről, a képtiszteletről szóló egyházi tanítás hosszú évszázadok alatt alakult ki. A reformáció radikális képellenességével szemben a trienti zsinat fogalmazta meg az Egyház tanítását, különbséget téve az iconum és az idolum között. Néhány híres kegykép másolását sokáig tiltották.

Az egyes történelmi koroknak megvolt a korra jellemző kegyszobor-típusa. A középkkort a trónoló Madonna-szobrok, a gótikát az álló Boldogasszony, a 15-17. századot: a Piétà-ábrázolások jellemzik. Egyes kegyképek típusokká merevedtek, másolataik körül is búcsús kultusz keletkezett.

Egyes kegykép típusok szerzetes rendekhez kötődtek. A kapucinusok passaui kolostorából a Segítő Mária (Mariahilf) kegyképének másolatai terjedtek el a török utáni időben, részben a kapucinus kolostorok, részben a német telepesek révén. Pálosok gondozták Máriavölgy, Sasvár, Márianosztra, Sopronbánfalva kegyhelyeit. Egyes, elsősorban Mária-kegyképek csodás jelenések (könnyezés, vérrel verítékezés) révén, amelyek bántalmazások miatt is bekövetkezhettek, váltak kegyképpé.

A különböző kegytárgyak (lat. devotionalia): az egyéni vallásosság áhítatát elősegítő dologok: Jézus-, Mária-szobor, szentek szobra, kereszt, feszület, szentkép, kegyérem, rózsafüzér, skapuláré). 

A kegytárgyak a fogadalmi tárgyakkal szemben mindig személyes tulajdont képeznek, s birtokosuk általában magával hordja őket. Lényegében mások, mint az amulettek, melyeknek viselői mágikus erőt tulajdonítanak a tárgynak. Ugyanakkor a tulajdonos ugyanazt a tárgyat tekintheti fogadalmi tárgynak vagy amulettnek.

Az ókorban gyakori istenszobrok miatt, melyeket pogány kultuszhelyek mellett készítettek és árusítottak, a kereszténység az első századokban tiltotta a kegytárgyakat. A 2. század közepétől gyakori kegytárgyak az ereklyék és a szent helyekről származó anyagok.

A 4. századtól kezdett elterjedni a szent kereszt másolata mint kegytárgy. A képek kegytárgyként való használata a zarándok- és búcsújáró helyekkel függött össze.

A hatályos jog szerint a kegytárgyak használatát az Egyház jóváhagyja, gyakran megáldja, sőt búcsúkkal látja el azokat. Azonban a megáldott, megszentelt kegytárgyakkal nem szabad kereskedni (CIC 924.k. 2.§). Ugyancsak „elveszítik az áldást”, ha profán célra használják azokat.

A római katolikus vallásgyakorlás ájtatossági formái az imakönyvek, énekeskönyvek, ponyvanyomtatványok népszerűsége és általános használata, a latin szenteket ábrázoló szobrok, képek, kegytárgyak gyűjtése.

A szentképek szűkebb értelemben a magánájtatosság körébe tartozó grafikai jellegű, kisméretű - imakönyvben őrizhető - kép.

Témái bibliai jelenetek, Jézus Krisztus, Szűz Mária, szentek (és ereklyéik), hitigazságok.

A középkori kolostorok kultúrájához szorosan hozzátartoztak a papírra vagy  pergamenre festett szentképek, melyeket a szerzetesi cella ablakára helyeztek, hogy a különféle magánájtatosságoknak ily módon mindig szembetűnő, vizuális jelei legyenek.

A kódexek illuminálásából született szentképfestészet a miniatúrafestés önálló ágaként 1750 körül tűnt fel, elsősorban a német apácakolostorokban. A miniatúrák stílusában készült egyedi lapok kevesek számára voltak hozzáférhetők. A sokszorosító grafikai eljárások (fa- és rézmetszet, rézkarc) megjelenésével azonban a szentképek tömegcikké váltak, vásárokon és búcsúkon vásárolták őket, egyenetlen művészi színvonaluk a közízlés sokfeleségét tükrözi.

E szentképeket falra függesztették, ágytámlára erősítették, szekrényekbe, ládákba ragasztották, a zarándokok kalapjukra tűzték. Az első dátummal jelzett (1423), fennmaradt szentképet Buxheimben készült fametszet, Szent Kristóf a gyermek Jézussal. Aláírása: „Amely napon te Kristóf arcába nézel, azon a napon nem fogsz gonosz halállal halni!”

1300  után a jubileumi évek hatására búcsúkiváltsággal is ellátott, különösen kedvelt típusok alakultak ki: kegyelem trónusa, Nagy Szent Gergely miséje, Vir dolorum, Veronika kendője, Szoptató Madonna, Napbaöltözött Asszony, Gyermek Jézus.

A tömeges előállítást föllendítette a szentképek ajándékozásának terjedése. A szakrális tárgyú fametszeteket gyakran egyházi intézményekben, kolostorokban állították elő és sokszorosították. Az európai grafika történetében művészi nyomataikkal különösen a burgundi és németalföldi apátságok, monostorok tűntek ki, legjelentősebb közöttük a 16. század: a Saint-Truiden bencés apátság. A többnyire ismeretlen mesterek mellett később már ismert művészek is készítettek szentképeket: Albrecht Altdorfer, Martin Schongauer, Albrecht Dürer. A képes imalapok és a búcsúcédulák terjedésével a szentképek bizonyos „röplap” jelleget is kaptak.

A nyomtatott imádságoskönyvek lapjai között a kisebb méretű szentképeket könyvjelzőként is használták.

A szentképek apologetikus célzata igazán a reformációval szemben érvényesült. Luther követői is terjesztettek szemléletüket tükröző vallásos ábrázolásokat. A flamand művészet 17. századi fénykorában a Wiericx, Huberti, Merlen, Galle grafikus-családok nemzedékeinek fa- és rézmetszetű szentképeit Euróa búcsújáró helyein mindenütt forgalmazták. A szentképek előállításának központja Antwerpen (a jezsuiták egyik végvára) és Augsburg volt. Az augsburgi vallásos tárgyú rézmetszetek a 18. századtól a rokokó szentképek példaképei lettek Ausztria, Csehország és Magyarország területén.

A flamand mesterek hozták divatba a korabeli virágcsendéletek tökéletességével megfestett pompás virág- és gyümölcskoszorúkba foglalt Madonna- és egyéb szakrális ábrázolásokat. A kis szentképek művészetének úttörői is németalföldi rézmetszők voltak, munkáikon szívesen alkalmazták - még hazájuktól távol is - az örökségként magukkal hozott gazdag virágdíszítményeket. A pergamen lapokra festett ornamentikát gyakran kicsipkézték, így a kép tetszetős, áttört foglalatot kapott.

Amint a könyvnyomtatás a kódexfestészetet is válságba juttatta, úgy szorították mindinkább háttérbe a színezett fa- és rézmetszetű szentképek a nagyobb igénnyel és műgonddal készült pergamen miniatűröket. Ugyanakkor a két technika közötti kölcsönhatások a barokk szentképek azóta is alig felülmúlható formai és gondolati gazdagságát eredményezték magas művészi színvonalon.

Búcsújáró helyeken a szentképeket megáldották, ill. a zarándokok az eredetit érintették és búcsúfiaként vitték őket magukkal. Különleges kivételként a radnai Szűzanya-kép eredetileg rézmetszet volt (ismeretlen mester műve 1450 k.), ez vált kegyképpé. A búcsúk és vásárok ponyváin tömegesen árusították a népi kiadók olcsó, inkább a szegényebb rétegeknek készült, többnyire fametszet képekkel díszített ének- és imalapjait. Az árusítás helyéről ponyvának mondott nyomtatványok naiv ábrázolásmódjukkal mind a közízlést, mind a népi üvegképfestészetet, kerámiát és bábsütőminta-készítést befolyásolták.

Magyarországon. III. András kir. 1290 k. készült házioltára, az ún. Berni diptychon (Bern, Historisches Museum) pergamenre festett miniatűr szentképek egész sorát foglalja magába. Temesvári Pelbárt prédikációinak szemléltetésére is ajánlotta a szentképeket. A budaszentlőrinci pálos ktor fametsző műhelyében készült az esztergomi Keresztény Múzeum Árpád-házi Szt Margitot ábrázoló színezett fametszete (1500 k.), a hazai grafikatörténet értékes darabja.

A 15-16. század fordulójáról több magyar könyvárus és -kiadó jelvénye, emblémája maradt fönn. A husziták a kisgrafikák ironikus ábrázolásaival támadták a katolikus tanítást; az ellenük folytatott szellemi küzdelem emléke az 1500: a szeged-alsóvárosi ferences ktorba került 16 fametszetű szentkép. A barokk szentkép- és címerfestészet kölcsönhatásának emléke a Supanisch György győri misekönyvébe ragasztott, 1668-ból származó pergamen előzékkép a főpap címerével (Szt György és a Magyar Háromkirályok, a háttérben Győr egykori látképével).

A 17-18. század a szentképek (kis ájtatossági képek, alkalmi és társulati emlékképek, disputákat hírül adó ún. tézislapok, apácamunkák) virágkora. Ajándékozásuk (főként az értékesebb pergamen miniatűr szentképeké) főurak között is buzdító, hitre serkentő, a szentek oltalmát ajánló nemes gesztusnak számított a korabeli feljegyzések szerint.

Az ereklyés házi szentképeben a trienti zsinatnak a reformátorok kép- és ereklyetiszteletet tagadó tanításával szembeni szellemi törekvése öltött formát. Így alakult ki a katolikus vidékeken az a szentképtípus, amely a keleti ikonokhoz hasonlóan tiszteletre kötelezett még a családi otthonokban is. Ezek késő középkori előzményének tekinthetők a magánáhítatot szolgáló táblaképek, melyek keretébe ereklyéket foglaltak. Népszerűek voltak a polion-keretezésbe foglalt, aprólékosan megmunkált zsírkő- v. viaszfigurák, valamint a csiszolt üveglapra, esetleg fémlapra festett képecskék. Olykor a képet hímzett passepartout vette körül, sőt maga a kép is tűfestéssel készült. 

A nevelési és okt. céllal készült szentképek a hitoktatás és a pedagógiai ösztönzés eszközei. Jutalomként is osztogatták a különböző erényeket jelképező virág- és madárszimbólumokkal díszített, a védőszenteket ismertető szentképeket.

Páduai Szent Antal

A protestánsok érzékenyen reagáltak a jezsuiták iskolai szentképterjesztésére: „...a kisdedeken kezdik el álnokságukat, és az evangélikusok gyermekeit sok csalárdságokkal, holmi dib-dábokkal, apró képecskékkel hitegetik az ő szemináriumokban”.

A népi gyógyászat a szentképekeknek egészségjavító és ördögűző hatást tulajdonított. 1439: a beteg Habsburg Albert magyar király gyógyítására kisleánya, Erzsébet hercegnő orvosságként egyebek között száraz borsóhéjat küldött két szentképekből készült zacskóban. Ugyanilyen okból lett szokás orvosságos üvegekre a gyógyító Szent Erzsébet és más szentek apró metszetképét ragasztani.

Árpád-házi Szent Erzsébet

Beteges képzelődések, rémlátások ellen hatásosnak tartották a Jézus Társasága alapítójának képét, amelyet ajtókra és házak kapujára szögeztek. Szülési fájdalmak enyhítésére a szülőanya nyakába Szent Ignác képét akasztották, melyet előzőleg a szent ereklyéihez érintettek. Áldásszövegek más aprónyomtatványokon is előfordulnak.

Szent Norbert

Minden fontosabb kegyhelyről, különösen tisztelt kegyképről és kegyszoborról készültek szentképek, melyek segítették a kegyhely kultuszának terjedését. Egy kegyhelyhez kötődés és a szentségi tájba való tartozás tudatát is elősegítették a zarándoklatról hazavitt kegyképek és szobormásolatok. Ezek bekerülve a nép lakáskultúrájába, évtizedeken át árulkodtak eredetükről, és dokumentálták az illető szentségi tájhoz tartozását. Ugyanezt mondhatjuk például a szentelt gyertyákról, amelyeket rendszerint vásárlási helyükről emlegették. A kegyhelyek szellemi kisugárzása megmutatkozott a legendák és mondák ismeretében, a vallásos énekkultúrában, az imakönyvhasználatban.

Főként bécsi rézmetszők örökítettek meg számos magyar kegyképet szentképként. A búcsújáró helyek szolgálatában működő barokk rézmetszők közül legkiemelkedőbb a pozsonyi származású budai mester, Binder János Fülöp. A csíksomlyói, ercsi, krisztinavárosi, máriabesnyői, modordorfi, nagyszombati, óbuda-kiscelli, radnai, rőtfalvai és tétszentkúti Mária-kegyképek 18. század rézmetszői ismeretlenek.

Csíksomlyói Szűz Mária

A Rózsafüzér Királynéja érdekes, öltöztethető szobortípusa alakult ki a Habsburg Monarchiában az ún. hordozó Mária változataiban, melyeket rejtett Mária Terézia-portréknak tartanak a Madonna Mária Terézia (ur. 1740-80) idejében divatos haj- és ünnepi ruhaviseletéről. E sajátos Mária-képek szép számmal találhatók főként Hevesben, Vasban (Vasvári Boldogasszony) és Baranyában. A Prágai Kis Jézus tiszteletét a pozsonyi orsolyiták Schmittner rézmetszet-képecskéivel terjesztették.

A 18. századból a kegyképtípusok számtalan változata maradt fönn, köztük festmények, amelyek már nem szolgai másolatok, hanem az eredeti „átköltései”, változatosságukat éppen a közkézen forgó metszetek közvetítésének köszönhetik. A búcsújáró helyeken árusított szentképek a kegyképen kívül általában a helység látképét is megörökítik, s gyakran forrásértékűek az építészet- és helytörténet-kutatás számára. A fogadalmi (votívképek) kompozícióin általában a felső szférában van a csodatévő kegykép vagy -szobor, alatta az imádkozó donátor, a városok vagy falvak látképe.

A Szent Család

A 19. század közepétől az egyre olcsóbbá váló litográfia, majd a kezdetleges színnyomatok tömege váltotta fel az évszázadokig szokásos rézmetszetű szentképeket. A párizsi Turgis kiadó Bouasse-Lebel jelzésű szentképei és az einsiedelni Benziger cégtől importált, színezett acélmetszet-képecskék és kőnyomatok biedermeier hangulatukkal, papírcsipke díszítésükkel főleg a finomkodó, polgári ízlés igényeit elégítették ki.

Emlék elsőáldozásra

Forrás:

Magyar Katolikus Lexikon

Magyar Néprajz, 3. kötet. Budapest, 

Szilárdfy Zoltán: Barokk szentképek Magyarországon. Bp., 1984.

Szilárdfy Zoltán: A magán áhítat szentképei. 17-18. sz. Szeged, 1995.

Szilárdy Zoltán: A magán áhítat szentképei. 19-20. sz. Szeged, 1997.

Képek: Verseghy Ferenc Könyvtár Kisnyomtatvány-tára. Digitalizálta: Baricza Viktória a Forum Hungaricum országos programja keretében 2021-ben.

Címke: ,