Az ajánlót írta: Szécsi Annamária
Ez a kisregény egy alföldi kisváros néhány napját írja le 1919 forró júliusában-augusztusában a Tanácsköztársaság utolsó és a román megszállás első napjaiban.
Ahogy történelmi tanulmányainkból is tudjuk: két világ csap össze ezekben a napokban. A feudális, úri Magyarország és a nincstelen, a háborús nélkülözésbe belefáradt-belerokkant egyszerű nép – s minderre rázúdítva egy agresszív ideológia, az orosz bolsevizmus magyar variánsa.
Zűrzavaros időszak ez, amiben nagyon nehéz meglelni a helyes utat, nagyon nehéz helytállni úgy, hogy az ember ember maradjon. Valójában itt mindenki a túlélésre játszik, de azt is érzékelik, hogy ez csaknem a lehetetlen határa, mert a szembenálló felek ellentétesen ítélik meg a helyzeteket. Ahogy az egyik szereplő vélekedik: „Megordasodott a világ. Vissza kellene szoktatni a jóra, de puskával, akasztófával nem lehet.”Míg egy másik: „Ki hitte volna, hogy ennyi vadság, kegyetlenség halmozódott föl az emberekben?”
Az idealista, a realista, a bosszúálló, a zavarosban halászó: archetípusok krízisidőszakban. Mindannyival találkozunk a mű folyamán, s mindeközben a túlélés akarása és reménye az, ami a legerősebb.
Tudjuk, hogy az idealista szükségszerűen elbukik. Az ő esetében a túlélés gyengébb a hitnél; élete utolsó percéig hitt abban, hogy a Jó szándéka, akarása mindennél fontosabb.
Bistey András arra tanít bennünket, hogy érdemes visszapillantani a krízishelyzetekre, érdemes megállni és elgondolkodni, érdemes mindent megtenni, hogy ne ordasodjon meg a világ.